Intravel

Utazás taxival Khorogból Dusanbéba

Khorog Tádzsikisztán Hegyi-Badahsán tartományának fővárosa. Bár a tartomány területe 2/3 akkora, mint Magyarország, lakossága elenyésző, alig egy debrecennyi ember él itt. Ennek megfelelően a tartomány székhelye, Khorog sem egy metropolisz, alig 30 ezren élnek a városban. A nehezen járható hegyi utak miatt a tartományba se vasútvonal nem vezet, se busszal nem lehet eljutni, a fő közlekedési eszköz a terepjáró-taxi. A Khorogtól több mint 600km-re lévő tádzsik fővárosba, Dusanbéba is így lehet leginkább eljutni, bár van egy viszonylag drága és kiszámíthatatlan repülő járat is ezen az útvonalon. Mi azonban a taxit választottuk, és az út igen kalandosra sikerült, aminek közben nem mindig örültünk, de utólag visszagondolva az út nagy élmény volt.

Taxiszerzés

 

Az egész még az indulás előtti napon délután kezdődött. A szállásunkon mondták, hogy mivel a repülő éppen nem jár, így kicsit megnőtt a taxik iránti igény, ezért érdemes már előző nap leszervezni a fuvart, nehogy hoppon maradjunk. Le is mentünk a bazárba, ahonnan a dzsipek indulnak. Délután lévén már nem volt nagy sürgés forgás, de pár autós még ott volt. Az egyik, akit leszólítottunk, jelezte, hogy ő már foglalt, de tud egy embert, aki megy holnap, és még szabad. Telefonon egyeztetett vele, megbeszéltük az árat, és hogy másnap reggel 7:00-re értünk jön a szállásra. Ennek tudatában a legnagyobb lelki nyugalommal tértünk nyugovóra.

SAM_9777A khorogi bazár, ahol a taxit szerveztük (Némethy András képe. Fabeook oldala ide kattintva érhető el: Világlátta)

Nehézkes indulás

 

Reggel időben felkeltünk, és 6:50-re ki is mentünk a szállás elé az útra. Itt türelmesen vártunk, előbb elmúlt 7:00, majd 7:05…7:10…7:15-kor meguntuk a várakozást, és míg egyikünk kint maradt az úton, visszamentünk a szállásra, és megkértük a recepcióst, hogy ugyan hívja már fel ezt a kedves taxist, hogy hol jár (szerencsére a telefonszáma megvolt). Mint kiderült, a taxis nem jár sehol, mert bár tegnap leegyeztettük, hogy ma reggel értünk jön, és ő emlékezett is erre, de nem gondolta, hogy TÉNYLEG menni fogunk. Kicsit olyan volt, mint az Oscar című film híres jelenete: „Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!”.

Szerencsére Khorog nem egy nagy hely, így fél nyolcra meg is érkezett sofőrünk az autóval. Rutinosak voltunk már közép-ázsiai taxizásban, így tudtuk, hogy most jön az alkudozós rész. Az autó ugyanis 6 utast tud elvinni, így rögtön felmerült, hogy mi csak 4-en vagyunk, és a tegnap kialkudott ár 6 utas esetén érvényes, tehát a kérdés, fizetünk fejenként 1,5-szer annyit, vagy vegyünk fel még két embert. Természetesen mondtuk, hogy vegyünk fel még két embert, tőlünk aztán jöhetnek nyugodtan. Meg is álltunk a bazárnál utasokat vadászni.

Itt egy kis intermezzoval kell megszakítanom a történetet, ugyanis a most következők megértéséhez fontos tudni, hogy hogyan is visznek a sofőrön kívül 6 utast a tádzsik dzsipek. Nem, nem úgy, hogy olyan nagyok. Általában teljesen átlagos kombi terepjárók működnek taxiként. Egy hely természetesen van az anyósülésen. Ez egyébként az abszolút luxus hely, hiszen ezt az eredeti tervező is egy egész felnőtt embernek szánta, van bőven hely a lábnak, és a legtöbbször még működő biztonsági öv is jár hozzá (!). E mögött van természetesen a hátsó üléssor, ahol az elfajzott európaiak kettesével ülnek, legfeljebb kisgyerekből ül ezen a részen három. A tádzsikok azonban tudják, hogy az igazából három hely, így akként is értékesítik. Aki ide kerül, annak már erősen féloldalasan kell ülnie, és a biztonsági övet sem biztos, hogy be tudja kötni. A láb is már csak nagyjából fér el, de itt még mindig vannak luxusszolgáltatások, mint például a saját ajtó és a (jobb esetben) letekerhető ablak.

Az abszolút fapados hely, a tádzsik dzsipek Ryanair-e a leghátsó üléssor, amit a leánykorában csomagtartónak nevezett részen helyeznek el. Ez egy olyan pótülés, amelybe értelmes ember 6 évnél idősebb gyereket nem ültetne, mert az már emberkínzásnak minősül. Itt ugyanis a lábnak már alig van hely, biztonsági öv talán soha nem is volt, ajtó, és lehúzható ablak szintén nincs, a kijutás pedig egyedül a középső sorban ülők jóindulatán múlik. Ebben a sorban még további kettő teljes értékű felnőttet szállásolnak el a profit-maximalizálásban élen járó tádzsikok.  Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy hova kerülnek a csomagok? Hát felkötik őket a tető-csomagtartóra! Általában esztétikai tuning gyanánt egy több négyzetméteres fekete nejlonnal takarják le az egészet. Bár ez a megoldás nem túl szép, de az tény, hogy a csomagjainkat úgy le tudják kötözni, hogy azok nagyobb biztonságban vannak az utasoknál.

SAM_9558Az előző napi Murghab-Khorog dzsipben volt szerencsém megtapasztalni a hátsó hely nyújtotta élményeket. A pulóver azért van a fejemen, mert a kátyús úton az autó nagyokat dobott, a szűk helyen többször bevertem a fejem (pedig nem vagyok kifejezetten magas), így a végén ezzel a megoldással próbáltam csökkenteni agykárosodásom mértékét.

Mivel mi előző napi utunkon megtapasztaltuk a leghátsó sor borzalmait (legyen elég annyi, hogy a helyeket magunk között csak „térdroppantó” néven illettük), ezt mindenképpen el akartuk kerülni, ezért is örültünk, hogy értünk jött az autó, így az első 4 helyet be tudtuk foglalni. Persze nem mi tudtuk egyedül, hogy milyen is a leghátsó sorban ülni, így az első két utas (két körépkorú férfi) rögtön be is próbálkozott azzal a trükkel, hogy akkor most ketten üljenek be közülünk hátra. Lehet, hogy valakinél, aki most szállt le a Dusanbe-Korog repülőről bejön ez az olcsó trükk, de mi addigra már fekete-öves taximesterek voltunk, így nem kajáltuk ezt be. A vaslogikát hívtam segítségül, és felvilágosítottam a helyi erőket, hogy mivel mi 4-en vagyunk, ők pedig ketten, ezért nekik kell hátra menni, hiszen a 3+1=4, így az első 4 helyen pont együtt tudunk ülni, ezt máshogy nem tudjuk megoldani, ők viszont ketten a hátsó kettes ülésben is együtt lehetnek. A két koma erre eloldalgott, sofőrünk pedig visszament utasokért. Talált is egy fiatalabb srácot, és egy kb. 30 éves nőt, akik vállalták a hátsó helyi horrort.

Ekkor kicsivel múlt reggel 8, úgy nézett ki, hogy végre valahára nekivághatunk az útnak. Nem jutottunk azonban túl messzire, ugyanis sofőrünk annyira felkészült volt, hogy benzin sem volt elég az autójában, így az első benzinkútnál kb. 500m-re a bazártól meg is álltunk tankolni. Ha már ott jártunk sofőrünk kellemesen elbeszélgetett a kutas ismerőseivel, végül is hova siessünk, Dusanbe alig 600km… A tankolás után azonban tényleg kilőttünk, és megkezdtük hosszas utunkat észak-nyugat felé.

SAM_9799A Khorog-Dusanbe út khorogi eleje. A kép bal szélén a benzinkút, ahol tankoltunk. (Némethy András képe)

Végre tényleg elindulunk.

 

Az út itt több száz kilométeren keresztül a Pándzs-folyó völgyében halad, melynek másik oldala már Afganisztánhoz tartozik. Érdekes volt látni a túloldalon futó utat, a falvakat, és a néha-néha felbukkanó embereket, akik hol szamárral, hol Toyota-terepjáróval utaztak.

Rögtön Khorog után elhaladtunk a repülőtér mellett, majd egy új híd következett, melyen át lehet kelni Afganisztánba. Itt az út elején volt kirakva az egyetlen tábla, melyen a dusanbéig hátralévő távot tüntették fel: 608km-t mutatott. Az út elég rossz állapotban volt ezen a szakaszon, nagyjából a 80-as években újíthatták fel utoljára komolyabban. Gyakorlatilag a széleiről teljesen elkopott az aszfalt, középen, kb. egysávnyi felületen maradt burkolat, az autók leginkább ezen futottak.

dscf 289Aránylag jó állapotban lévő útszakasz a Khorog-Dusanbe főúton.

Elindulás után sofőrünk egyből bekapcsolta a zenét. Sajnos nem rádiót hallgattunk, hanem a sofőr saját válogatását, mely összesen 10 zeneszámból állt. Ezek közül az első Rihannától a Diamonds című sláger volt. Meg a harmadik is. Ez a szám úgy látszik nagyon bejött a sofőrnek. Amikor először meghallottam még kifejezetten örültem is neki: Nem vagyok egy nagy Rihanna rajongó, de 4-5 napnyi közép-ázsiai mulatós-nyekergős-diszkós zene után üdítően hatott valami nyugatit, valami ismertet hallani. Azonban a lejátszási lista végére érve a lejátszó előről kezdte a számokat, ezért Rihannától a Diamonds című számot körülbelül 45-50 alkalommal hallgathattuk meg. Estefelé már igencsak ideges voltam, amikor ismét rákezdett. A listán persze nem csak ez volt, a vége felé szerepelt a „Millió Rózsaszál” eredeti, orosz nyelvű verziója is. Ezen kívül különféle tádzsik-badahsáni sírva-vigadós-mulatós szám szerepelt a repertoárban. Ezt a 10 darabos válogatást kb. 20-25 alkalommal hallgattuk végig az úton, a vége felé már igencsak megtört minket a badahsáni siratós dalok kérlelhetetlen ismétlődése…

Aki szeretné átélni az autentikus tádzsik-taxis élményt, az hallgassa végig ezt a lejátszási listát (ha bírja). Most ezt képzeljétek el 17 órán keresztül, végtelenítve…

De térjünk vissza az útra! Az úton elég nagy forgalom zajlott, egymást érték a terepjárók, kamionok (ez utóbbiak egy része már kínai volt!). Mi nem jutottunk még túl messzire Khorogtól, amikor megint megálltunk, ezúttal vásárolni lehetett. Nekünk nagyjából volt élelmünk, így csak a vizünket töltöttük meg egy forrásból. Még az út előtt elhatároztuk, hogy rotálni fogjuk egymást, mindig más ül az első helyen, így minden megállásnál váltottunk, hogy mind ki tudjuk kicsit pihenni a hátsóbb helyek fáradalmait. Mivel kb. 1,5-2 óránként álltunk meg, így egy embernek 6-8 órát kellett hátul ülnie.

dscf 282Pihenőhely.

A táj nem változott érdemben, az első két-háromszáz kilométeren. A meredek hegyoldalak között kanyargó sebes folyó két oldalán haladt egy-egy út (az afgán és a tádzsik), hol magasabban a hegyoldalon, hol egész lent a folyó partján. A Pándzsba torkolló kisebb patakok-folyók torkolatánál jellemzően kicsit kiszélesedtek a hegyek, köztük kicsiny, hordalékkal feltöltött síkságokat keresztezett utunk, a falvak leginkább az ilyen kis, lapos területeken álltak. Az utat néha sziklaomlás temette maga alá, az ilyen helyeken jellemzően sebtében odahordott földúton lehetett kikerülni az omladékot.

dscf 412Tipikus pamíri táj. A kép bal oldalán Tádzsikisztán, középen a Pándzs-folyó, a folyótol jobbra pedig Afganisztán.

Dél fele járt, mikor megálltunk ebédelni. Az étterem kínálata igen bőséges volt: Volt leves és plov (közép-ázsiai rízses hús). Itt legalább azt az egyébként Tádzsikisztánban népszerű játékot nem játszották el, hogy kihoznak egy étlapot, rajta 10-15 fogással, majd egyesével közlik, hogy  a kért étel nincs, végül pedig kiderül, hogy igazából a plov kivételével semmi más nincs :).

Úgy döntöttünk, hogy mind levest, mind plovot kérünk, sőt még teát is iszunk! Az étel jó volt, jól is esett, a kilátás pedig egészen pazar volt, mivel kint ültünk a kertben egy kis műanyag asztalnál. Körülöttünk mindenfele a Pamír égig érő hegyei, tőlem balra Afganisztán, ilyen helyen sem ebédeltem még! Az út menti pihenőhelyhez wc is tartozott, erről már nem tudnék ilyen jókat mondani, bár innen is rá lehetett látni Afganisztánra egy kis ablakon keresztül.

dscf 327Várjuk ebédünket az étteremben. Mögöttünk a táj, jobbra Afganisztán.

Továbbindulás után ismét felcsendült a jól ismert Rihanna dallam. Hosszan haladtunk a Pándzs-folyó völgyében. Alattunk a sebesen hömpölygő folyó, mellettünk hol lankásabb, hol meredekebb sziklafal. A kettő között az elég keskeny úton Kohorogtól távolodva kicsit alábbhagyott a forgalom. A kamionok jellemzően 2-3-as konvojokban jöttek, néha egy-egy dzsip jött szembe. Láttunk egy-két bátrabb helyit, akik Ladával vágtak neki az útnak.

Az út egyik legszürreálisabb élménye talán a vanj-i ellenőrzőpont volt. Itt először is átkeltünk egy nagyon rozoga hídon mely gyakorlatilag egy hídvázra dobált fémlemezekből állt. Majd meg kellett állnunk a katonai ellenőrzőpontnál. Ezeknek a jelenlétéhez már hozzászoktunk, Badahsánban  a nagyobb városok határában, illetve fontosabb csomópontoknál vannak ilyen ellenőrzőpontok. Igazán mulatságos, ahogy a gépfegyveres katonák egy kis kockás füzetbe kiírják az adatokat (sokszor ceruzával!). Azonban nem ez volt az igazán érdekes, hanem a bácsi, aki a hegyoldalon köveket festegetett, és a tádzsik zászlót rakta ki éppen belőlük!

SAM_9985Kő-zászló-festő bácsi (Némethy András képe).

Az út nem akar fogyni.

 

Koradélután értünk a térség egyik fontos városába Kalaihum-ba. A város nagyjából félúton fekszik Khorog és Dusanbe között (ezt akkor még nem tudtuk), így akik nem egy nap alatt teszik meg az utat (sokan vannak ilyenek, a viszontagságos körülmények miatt), azok jellemzően itt szálnak meg. A Khorogból érkező főút ráadásul itt elágazik, mindkét út Dusanbe fele megy, egyik délről, másik kicsit északról vezet Dusanbéba. Jellemző a vidék ritkás lakottságára, hogy Kalaihum úgy tud komoly regionális központ lenni, hogy mindössze 1900-an lakják… Mi csak egy rövid vásárlásra álltunk meg, sofőrünk valamiért meg volt róla győződve, hogy mi két-három óránként szeretnénk magunkat degeszre enni, így a kelleténél kicsit sűrűbben iktatott be evés-szüneteket (gyanítom, hogy a megállók tulajdonosai százalékot fizettek a sofőrnek fogyasztásunk után). Az étteremben mi csak egy-egy kólát vettünk, és azt iszogattuk. Maga a hely egyébként nagyon szép volt, egy sebes folyású mellékfolyó fölé benyúló teraszon ültünk.

dscf 420Kalaihum. A jobb oldali étteremben ehettünk volna, ha éhesek lettünk volna, de csak egy kólát ittunk.

Továbbindulás után mi a déli utat választottuk, így továbbra is az afgán határon az egyre terebélyesedő Pándzs-folyó partján haladtunk (és persze felcsendült Rihanna). A Pándzs az Amu-Darya egyik fő táplálója, így vize előbb-utóbb az Aral-tóba kerülne, ha nem öntöznék el. A folyó partján haladva egészen elképesztő volt belegondolni, hogy ezt a rengeteg vizet, mely itt mellettünk másodpercenként keresztülvágtat a folyó medrén mind elöntözik az emberek, és egy csepp se ér el az Aral-tóba.

SAM_9878Nem mai KRESZ tábla. (Némethy András képe) 

Ahogy haladtunk tovább, egyszer csak egy teljesen új útra értünk, amit láthatóan frissen aszfaltoztak. Itt néhány 10 kilométeren át szinte Svájcban érezhettük magunkat, ahogy autónk 70-80-al suhant a tükörsima aszfalton. Ez azonban nem tartott sokáig, büntetésből a jó útért, utána még annyi aszfalt sem volt az úton, mint előtte. Valami zöld kavics szerűségen szenvedtünk, feltehetően a hamarosan leaszfaltozásra kerülő szakasz alapjának rakták le a köveket.

dscf 459Frissen aszfaltozott útszakasz.

Sofőrünk tisztes ember volt egyébként, ez hamar kiderült róla. Ezt onnan tudjuk, hogy bárki hívta telefonon, habozás nélkül felvette a készüléket. Függetlenül attól, hogy egyébként épp 60-al száguldottunk egy másfél sáv széles kátyús hegyi úton, melynek egyik oldalán 50m mély szakadék mélyén hömpölygő sebes folyó, másik szélén kőkemény sziklafal várta, hogy hibázzon. Néha meg ő hívta aggódó barátait, családját. A dohányzást sem vetette meg, ám az utasok egészségére azért volt annyira tekintettel, hogy legalább résnyire lehúzza az ablakot, így a bevágó menetszélben, szinte az egész füst hátra jött. Amikor pedig telefonált és dohányzott, valamint vezetett egyszerre, az valóságos cirkuszi mutatvány volt. Bal vállával és félrebillentett fejével tartotta a telefont, bal kezében volt a cigaretta, jobb kezével pedig kormányzott és váltott egyszerre. Váltás közben amúgy se kanyarogjon az ember mindenfele!

SAM_9981Egy nem túl bizalom-gerjesztő híd. (Némethy András képe) 

Elhagyjuk az afgán határt, kezd besötétedni

 

Ahogy a nap már érezhetően délutánba hajlott, kezdett egyre jobban zavarni minket, hogy lövésünk sincs, hogy mennyit tettünk eddig meg, mennyi van még hátra. Kalaihum óta a forgalom is érezhetően csökkent, bizonyára sokan az északi úton mennek. A dzsipben magasságmérő is volt, mely jól láthatóan működött is, Khorognál a valós, kb. 2100 méteres tengerszint feletti magasságot jelezte. Itt már elértük az 1000m-t, vagyis leereszkedtünk a Kékes-tető „mélységébe”. Ekkor az út egy enyhe jobb kanyarral megindult felfelé, egyre feljebb a folyótól. Még láttunk egy hidat Afganisztánba, melyet láthatóan nem rég adtak át, ám a folyó kérlelhetetlenül távolodott tőlünk.

SAM_0114Az utolsó híd az afgán határon, ami mellett elmentünk, egyben itt hagytuk el a határvidéket is. (Némethy András képe) 

Az úton itt már semmi aszfalt nem volt, vöröses, Afrikára emlékeztető földön haladtunk felfelé. A forgalom szinte teljesen megszűnt, 20-30 percenként ha jött szembe egy autó. Az utolsó települést is már jó egy órája magunk mögött hagytuk, amikor az autó elkezdte megadni magát.

Ez abban merült ki, hogy sűrű, fekete füstöt eregetve, 15-20-al erőlködve haladtunk.  Folyamatosan haladtunk felfele, miközben a nap végképp lebukott a hegyek mögé, késő-délutáni derengésbe vonva a tájat (a hegyek miatt a nap aránylag korán lebukik, viszont ez után még sokáig van szürkület) . Egy pihenőnél megálltunk, lefulladtunk…

Sofőrünk a pihenőnél lévő forrásból friss hűtővizet szerzett a kocsinak. Az újraindítás nehezen ment, de összejött. Ezután minden megállónál az volt a koreográfia, hogy a megállás után a hátsó ülésen ülő fiatal tádzsik srác előrejött, megállt a sofőr mellet. A sofőr jobb lábát a gázpedálon hagyva óvatosan kikászálódott a kocsiból, a srác beült a helyére, a sofőr nyomott egy kövér gázt, levette a lábát, majd a srác egyből rálépett a gázra, nehogy lefulladjon az autó. Miután a sofőr végzett a javítással, vissza ugyanezt játszották el, csak fordítva.

SAM_0121Mintha Afrikában lennénk, vöröses földön kaptatunk felfelé. (Némethy András képe) 

Azt hittük, soha nem akar véget érni az emelkedő, de egyszer csak egy fennsíkon találtuk magunkat. A szenvedő autóval nagyon örültünk, hogy nem kell már többé felfelé menni. Itt meg is volt az utolsó badahsáni ellenőrzőpont is ezzel végleg magunk mögött hagytuk ezt az érdekes régiót. A sötét azonban kérlelhetetlenül leereszkedett. Meg is álltunk vacsorázni, egy fél órára. Az étteremből már teljes sötétben indultunk tovább. Az út ittenre visszanyerte aszfaltja egy jelentős részét.

SAM_0005Értelem szerűen a teljes sötétségben, mozgó autóból esélyünk sem volt fotózni, így innen már csak olyan képek lesznek, melyek a nap korábbi szakaszában készültek. Ezen a képen egy kamion jön szembe éppen. Az ilyen pillanatok mindig izgalmasak voltak, de valahogy mindig elfértünk. (Némethy András képe) 

Végtelen út a végtelen sötétben.

 

Este 9 fele járt, amikor furcsa dologra lettünk figyelmesek: Az út hirtelen kétszer két sávosra szélesedik. Gyanús volt a dolog, hamarosan meg is érkeztünk az ország 3-ik legnagyobb városába Kulobba. A nagyjából Székesfehérvár méretű település ügyesen elbújt előlünk, ugyanis közvilágítás egyáltalán nem működött a városban, így csak mikor már beértünk tűnt fel, hogy hol vagyunk. A vak sötétben egyébként egész nagy élet zajlott, autók, kerékpárosok és gyalogosok jöttek-mentek.

SAM_9995A Főút egy részlete. (Némethy András képe) 

Az út a teljes sötétben folytatódott tovább, itt már sűrűbben voltak a települések, de azért még mindig egy ritkásan lakott hegyvidéki területen jártunk. Hirtelen furcsa látvány tárult a szemünk elé: Egy település, melyen volt közvilágítás! A név, Danghara nem tűnt ismerősnek, pedig utazás előtt a fontosabb, nagyobb tádzsik városokból felkészültem, így az olyan csodák, mint Qurghonteppa, Turszunzoda vagy Isztaravsan nem leptek meg. A város nem is volt túl nagy, aránylag hamar átértünk rajta, így nem tudtuk mire vélni a dolgot. Aztán persze itthon megtudtuk, hogy itt van Tádzsikisztán szívcsakrája, ugyanis itt született Emomali Rahmon Tádzsikisztán jólelkű elnöke. Továbbá több miniszter, és egyéb fontos kormánytisztviselők is Dangharából származnak, ezért hát a nagy igyekezet a közszolgáltatások terén. Danghara után ismét hegyi kaptatók következtek.

SAM_0003Az út egy tipikus szakasza.(Némethy András képe) 

Talán az elnök miatt, talán mert vállalhatatlan állapotban volt az út, a tádzsikok elkezdték felújítani a Dusanbe-Danghara utat is. Az egészre sajnos nem volt pénzük, így csak az út egy néhány kilométeres szakaszának kb. egyharmadát újították fel. Azonban a tádzsikok tudják, hogy kell valóban elosztani a szűkös erőforrásokat! Az egész szakaszt teljesen legyalulták, hogy meglegyen az alap, majd elszórva, néhány száz méteres kihagyásokkal, néhány száz méteres felújított szakaszokat iktattak be. A felújított szakasz elején egy jó 10-15cm-es perem van, mintha elvágták volna az utat. Itt nagyott huppanva mentünk fel, majd kezdődik a rövid boldogság a néhány száz méternyi tükörsima aszfalton. Mikor ennek vége van, ismét nagy huppanás, és mehetünk kb. 20-al a következő felújított szakaszig.

dscf 376Egy tádzsik benzinkút.

Már jól benne jártunk az estében, amikor megpillantottunk egy szép új alagutat, amit azonban taktikusan lezártak (biztos, hogy ne kopjon el). Így egy éles balkanyarral ismét valami vállalhatatlan hegyi úton erőlködtünk felfelé. Autónk a végelgyengülés jeleit produkálta. Sofőrünk próbált a meghajtás váltóval trükközni (a kocsin lehetett váltani a 2 kerék és a 4 kerék meghajtás között), de ez sem sokat segített. Sűrű fekete füstöt okádva, egyesben, visító motorral alig 10-el araszoltunk felfelé. Mindent elárult a helyzetünkről, amikor hegymenetben egy Kamaz teherautó megelőzött minket. Ezen már csak nevetni tudtunk.

dscf 382Tankolás tádzsik módra: Vödör, tölcsér, papucs 🙂

Este 11 múlt, mire visszaértünk a főútra. Továbbra sem tudtuk merre járunk, mennyi van még hátra. Tőlünk akár 5, akár 500 kilométer is lehetett még Dusanbéig. A khorogi tábla óta nem volt olyan tábla, melyre ki lett volna írva, hogy hány kilométerre van bármilyen település. Az út itt is a beosztós módszerrel volt felújítva. Rihanna épp 52-edszerre kezdet rá a Diamondsra…

dscf 266Pihenőhely wc-je.

Végjáték, avagy érkezés Dusanbéba

 

Ismét megálltunk, hogy vásárolni tudjunk egy útmenti kisboltnál. A fiatal srác persze a sofőrt helyettesítette a gázpedálnál… Mi már nem igazán voltunk éhesek, így csak egy-egy csokit vettünk. Az út itt már kezdett egy végeláthatatlan kocsikázásnak tűnni. A reggel 7:00 oly réginek tűnt, hogy már nem is voltunk benne biztosak, hogy megtörtént. Lehet, hogy egész életünket ebben a kocsiban éljük, amint a végtelen sötétben bolyong örökké? Minden más csak vad fantáziánk szüleménye? Ezek a gondolatok kavarogtak fejemben, mikor tovább indultunk (Rihanna ismét rákezd a Diamondsra…).

Rihanna…

Az autó egyre jobban szenvedett, már hegymenet sem kellett neki, hogy 2-esnél nagyobb fokozatba ne lehessen kapcsolni. Szerencsére a hegyek mintha megritkultak volna, és a házak is elkezdtek szaporodni. Egy benzinkútnál megálltunk, itt a sofőrünk segítséget kért. A benzinkutassal ketten nézegették egy ideig a járó motort aztán nem jutottak semmire, tovább mentünk.

Nem tudtuk, mennyi van hátra. Kezdtünk egyre letargikusabb állapotba kerülni. Nem tudtuk, hogy tudunk-e még az éjszaka aludni, eljutunk-e valahova, vagy egyszer hirtelen végleg megadja magát az autó, és ott maradunk a semmi közepén. Éjfél volt, a forgalom szinte teljesen megszűnt az úton, magunk voltunk.

Nem sokkal később a távolban halvány derengésre lettünk figyelmesek. A derengés egyre erősödött, majd láttuk, hogy utcai lámpák tipikus narancs fénye világítja meg az utat előttünk. Tudtuk, hogy ez jó jel, de lélegzetünket visszatartva vártuk, hogy mi lesz. És akkor megpillantottuk a legszebb táblát, amit valaha láttunk:  Fehér alumínium táblán egy név állt csak: “Душанбе” . Spontán örömujjongásban törtünk ki, ahogy autónk 25-el (az út itt leejtett) elgurult a tábla mellett. A taxis is láthatóan örült, hogy megérkeztünk Dusanbéba

A kétszer háromsávos út , a működő közvilágítás, a trolibusz felsővezeték és a többszintes lakóházak megnyugtattak, tudtuk, ha itt lerobbanunk, itt már nem lehet nagy baj. Éreztük, hogy több órányi sötétben bolyongás után végre megérkeztünk a fénybe. Az autó nagyon lassan haladt, de végül éjjel egykor, 17 órával az után, hogy elindultunk, végre megérkeztünk. Rihanna 55-ik alkalommal már éppen nem tudott belekezdeni a Diamonds-ba.

Innen még egy rövid taxiút volt a szálloda, de éjjel kettőkor nyugovóra térhettünk, hogy másnap belevessük magunkat Dusanbe felfedezésébe. De az már egy másik történet.

Ha tetszett, megosztásodat köszönjük!

Egy gondolat ezen: “Utazás taxival Khorogból Dusanbéba

  1. Pingback: Utazás taxival Osból Murgabba - Intravel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük