A Királyréti Erdei Vasút az egyik legismertebb hazai kisvasúti vonal. Budapesthez való közelsége miatt, bár a 90-es években volt egy nehéz időszaka, ma szinte virágzik az üzem. A kisvasút napján (május 7.) látogattunk el Királyrétre, azért, mert ezen a napon a nosztalgia gőzös által vontatott szerelvények is normál áron vehetők igénybe.
Rögtön jó pont a kisvasútnak, hogy a nagyvasút Kismaros megállójától szinte csak pár lépés a végállomás, a vonattal Nyugati Pályaudvarról kényelmesen 36 perc alatt kiértünk Kismarosra. A kellemes májusi napsütésben nagy sürgés-forgás fogadott minket az állomáson. Még volt nagyjából egy óránk, mivel inkább egy kicsit korábbi vonattal érkeztünk, hogy biztos legyen helyünk a vonaton. A jegyek megvásárlása után időnket az állomás környékén való körülnézéssel töltöttük.
Az állomás és környéke szép, rendezett. Egy vonat épp indulásra vár.
A szép modern, felújított állomástól eléggé elüt az úttörők emléktáblája. A hatalmas sziklára felszögelt acél emléktábla, és a körülötte álló 4 beton virágtartó egy darabka szocialista zárványként áll az egyébként szépen felújított modern állomáson. Mellette régi gőzmozdony van kiállítva. Az állomás boltjában vettünk egy börzsönyi turistatérképet, hiszen célunk volt, hogy a vonatozás mellett kicsit kiránduljunk is, ha már kijöttünk a természetbe.
Ifjúkommunsták már nincsenek, de a vasút még megvan szerencsére 🙂
Hamarosan meghallottuk a gőzös semmivel össze nem téveszthető fújtató hangját. A vonat, élén a találóan “Morgó” nevet viselő gőzőssel, látszólag ijesztően gyorsan rohant lefelé a hegyről, óriási kilengésekkel, rántásokkal véve az állomás előtti kanyart. Elég ijesztő látvány volt, ám nem lett semmi gond, a vonat szépen megállt az állomáson.
A kismarosi állomás modern, takaros és rendezett.
Az emberek egyből megrohamozták a vonatot, így mi is felszálltunk. Itt a kisvasút üzemeltetőinek hatalmas dicséret jár, ugyanis amint látták, hogy a 3 kocsis vonat kevés lesz az összesereglett embereknek, egyből előszedtek még két kocsit, és azokat is a vonatra akasztották. Az 5 kocsis szerelvény ma már lassan a normál vasúton is sok, nemhogy egy kisvasúton.
Jön a gőzős a vonat elejére.
Ez az 5 kocsis szerelvény sajnos azonban túl sok egy kis gőzmozdonynak, így valójában dízeles vonattal mentünk föl, melynek elején azért a gőzös is ott pöfékelt. A hangulat így is megvolt, a hosszú vonat fenségesen kanyargott a gyönyörű erdei tájon.
Dolgozott Morgó is, de a dízelnek is be kellett segítenie, hogy fel tudjunk menni a hegyekbe.
Külön érdekes szakasza a kisvasútnak Szokolya, ahol egy átlagos magyar falusi utcán halad keresztül a vasút a házak és az út között. Bár nem ez az egyetlen ilyen hely az országban, azért elég különleges hangulata van ennek a szakasznak.
Megálló Szokolyán.
Királyrétre érkezve a vonatról leszálló tömeg találkozott a vonatra felszállni szándékozó tömeg, rövid időre így olyan zsúfoltság lett a kis állomáson, mintha egy nagyváros pályaudvarán járnánk. Mindenféle szabadtéri esemény elengedhetetlen kelléke a kirakodó vásár, ez természetesen itt sem maradhatott el. A hely jellegéből adódóan persze inkább a természetes életmód kellékeit lehetett beszerezni, de mi nem vásároltunk, és nem is időztünk túl sokat, elindultunk az erdőbe.
Kisvasúti állomás szokatlanul nagy tömeggel.
A Szén-patak völgyéből hamar elfordultunk a Bajdázó-tó irányába. Magunk mögött hagyva a kisvasút zsivaját egyből megnyugtató csend vett minket körül. Az erdőbe már nem sokan jöttek fel, a legtöbben csak a kisvasút végállomásának környékén ütötték el az időt. A rengeteg innen induló túraútvonal a túrázók csoportjait is elosztotta, így nem sok emberrel találkoztunk az általunk választott útvonalon, ami a kisvasút néha már-már fojtogató zsibongása után jól esett.
A királyréti állomásnál apró kirakodó-vásár várta a turistákat.
Hamarosan megérkeztünk a Bajdázó-tóhóz. Az erdő mélyén megbúvó békés kis tó láttán eszünkbe se jutna, hogy a tó nem természetes, pedig az az igazság, hogy mesterségesen hozták létre az 1700-as évek végén, amikor a környéken komoly (legalábbis a kor szintjén) vaskohászat folyt.
A Bajdázó-tó
Ma már nehéz elképzelni, de még az 1800-as évek legvégén is inkább iparvidék volt Királyrét és környéke, mint kirándulóhely. Erre utalnak bizonyos földrajzi nevek is (pl.: Szén-patak, Deszkametsző-völgy, Vasbánya-hegy), és eredetileg ezért épült a kisvasút is. A vasút fénykorában egyébként elérte a Bajdázó-tavat is, a turistaút eddig tulajdonképpen a kisvasút egykori töltésén visz, melyet ma az erdészet használ autóútként.
Az erdőben már kellemes csend honolt
A Bajdázó-tó után nem sokkal a Petőfi-forrásnál tudtuk megtöltetni vizes-palackjainkat. Erre szükség is volt, mert hosszas emelkedő következett. Az ég baljóslatúan egyre borongósabb lett. Célunk a Szénpataki Kulcsosház volt, innen fordultunk vissza a kisvasút végállomása felé.
A kulcsosháztól már aszfaltozott úton haladhattunk, ami bár kényelmesebb volt, azért elvett az erdőjárás élményéből. Közben az eső is eleredt, így kicsit magasabb tempóra kapcsoltunk. Az erdőben éppen rajzottak a kérészek (azaz tulajdonképpen a tiszavirágzás helyi megfelelőjét láthattuk). Rengeteg volt belőlük, nagyon szép látványt nyújtva, ahogy köröznek körülöttünk a levegőben. Egy-két kérész még a kezünkre is le mert szállni.
Kérész
Mire visszaértünk a kisvasút állomásához, az eső is elállt. Mivel még sok időnk volt a következő vonatig, ezért befizettünk egy körre a hajtányra. Nos ez óriási hiba volt eső után 5 perccel…
A hajtánypálya egy nagyon enyhén lejtős hegyoldalon ír le egy szép hosszúkás kört. Az út elején lefelé mentünk, már ez is elég ijesztő volt. Folyamatosan fékeztünk,de néha így is igencsak meglódult a kis hajtány. A vékony síneken sebesen száguldozó, imbolygó szerkezeten ülve nem éreztük magunkat éppen biztonságban. De ez után jött csak a neheze! Ugyanis ahogy kis járgányunk a pálya alján visszafordult, és elindult volna visszafelé, tapasztaltuk, hogy a vizes pályán hiába tekerünk a kocsi egy centimétert nem mozdul. Kerekeink egy helyben pörögtek, miközben tüdőnket kiköpve próbáltunk megmozdulni a pokolkordéval. Azonban a nedves acél a nedves acélon nem épp a legjobban tapadó kombináció, így erőfeszítéseinket nem koronázta siker.
A hajtányon a túlélésért küzdöttünk, így saját képünk nincs. A képet a www.kisvasut.hu oldalról kölcsönöztünk. Az oldalra egyébként érdemes ellátogatni, igen színvonalas gyűjteménye a magyarországi kisvasútaknak.
Nem volt mit tenni, egyikünk kiszállt (Ágota, mert ő volt azon az oldalon, ahol nem egy méteres meredély volt mellette, hanem, kb. a sín magasságában a föld) és elkezdte tolni a kocsit, én pedig tekertem. Mikor sikerült egy kényelmesen kocogó ember tempóját elérni, Ágota visszaugrott mellém, és ő is őrült tekerésbe kezdett. Ám ez is csak arra volt elég, hogy lassabban lassuljunk, de végül ismét megálltunk. Még egy nekifutás kellett, hogy elérjük az emelkedő végét, innen már teljesen kihalva eltekertünk a hajtánypálya végéig.
Mivel utánunk is jöttek jelentkezők, kiszálláskor igyekeztünk, semleges, inkább vidám fejet vágni, hadd lepődjenek meg ők is 🙂 ! Ha az elején dicsértem a vasút dolgozóit most kicsit meg kell dorgálnom őket. No nem a tüdőkiköpős pokol-hajtány miatt. A királyréti végállomáson ugyanis ki volt állítva a kisvasút napelemes motorkocsija, amiről azonban nem nagyon lehetett megtudni semmit. Többek közt azt sem, hogy lehet-e vele utazni. Felfele jövet is láttuk, de mire leszálltunk a vonatról, eltűnt, valószínűleg elindult lefele. Most is hamar eltűnt, így ismét nem lettünk napelemes motorkocsi ügyben okosabb.
Napelemes kisvonat.
Visszafele vonatunk is gőzős menetnek ígérkezett, azonban ez nem tudatos volt. Úgy voltunk vele, hogy felmegyünk a gőzös vonattal, kirándulunk egyet, és visszafele amilyen vonat először jön, azzal elmegyünk. Azonban végül dízeles vonat érkezett, ismét csak egy elég hosszú, 4 kocsis szerelvény lehetett az ok.
Felszálltunk a legelső kocsiba, mert az már eléggé hátul volt, nem rohanták meg annyian, majd néhány másodperc múlva ismét meghallottuk a jól ismert fújtatást. Kiderült, hogy a gőzős maga feljött a vonat után, és lefelé már vele megyünk. Így végül nemcsak hogy sikerült a gőzösös vonaton utazni, de az első kocsiban egészen nosztalgikus körülmények között utazhattunk.
Az első kocsiban karnyújtásnyira utazhattunk a gőzőstől.
Itt egy kissé azért elgondolkodtunk, hogy bár szép dolog a nosztalgia, és mondják, hogy a “gőzősnek még lelke van”, ami talán így is van, de nem véletlen, hogy azért ezek a korok már elmúltak. Mert jópofa dolog egyszer, külön programként így utazni, de az arcunkba csapó vízgőz, pernye és korom, a hangosan szuszogó, fújtató mozdony, a rángatózó gyorsulás és fékezés minden nap munkába menet már nem lenne vicces.
Korok együttállása a királyréti végállomáson.
Ezt az utat azonban kellően kiélveztük, és a délutáni lemenő nap fényében be is futottunk Kismaros állomásra. A vonatról még lőttünk egy-két képet, majd elindultunk hazafelé. Szép nap volt ez, és Budapestről nagyon gyorsan ide lehetett érni, így mindenkinek ajánlom, hogy ha még nem volt, akkor látogasson el Királyrétre!
Az 5 kocsis vonat képével búcsúztunk Kismarostól
Pingback: Gőzössel Ráckevére - Intravel