A világ egyik leghíresebb vonatútja a Moszkva és Vlagyivosztok közötti egyhetes vonatút a Transzszibériai Expresszen. Sajnos ehhez még nem volt szerencsém, ám az egykori Szovjetunió hatalmas távolságai számos, több napos vonatútra adnak lehetőséget. Eddigi leghosszabb utam 3 napos (egész pontosan 64 órás) volt, Szentpétervártól Asztanáig, 3399km-en. Jelen írásomban ezt a 2013-as utat fogom bemutatni.
Jekatyerinburg vasútállomása
Első nap, indulás és nyírfaerdő
Augusztus elsején borongós, esőbe hajló, őszies idő volt Szentpéterváron. A városnézés közben szerencsére megúsztuk a zuhét, de mikor a Ladozsszkij-pályaudvarnál feljöttünk a metróból, láttuk, hogy az üvegfal mögött már esik az eső. Kicsivel múlt délután 3, vonatunk picivel 5 előtt indult csak, de szeretek időben kiérni a pályaudvarra. Az állomás modern, már-már skandinávos hatást keltett. Ez nem lehet véletlen, hiszen kb. Helsinkivel vagyunk egy szélességen, és Szentpétervár mindig is egy elég európai hangulatú város volt, miért épp a pályaudvar ne lenne európai hangulatú.
Szentpétervár, Ladozsszkij-pályaudvar. (Némethy András képe)
Az állomáson még vettünk némi eleséget, mégiscsak augusztus 4.-e délelőtt lesz, mire leszállunk a vonatról. Aztán vártuk a csarnokban, hogy a mi vonatunk is beálljon. A kijelzőt figyelve ismét elcsodálkoztam azon, hogy ebben a hatalmas térségben aztán mindenhonnan mindenhova el lehet jutni vonattal: Murmanszk, Vorkuta, Adler (Szocsi), Moszkva, Cseljabinszk váltakoztak a kijelzőn, és ez csak egy volt az 5 szentpétervári pályaudvarból. Végül megjelent a kijelzőn a kazah főváros, Asztana is.
Vonatunk neve találóan “Eurázsia” volt. Szentpétervár még ízig-vérig Európa, míg Asztana már tagadhatatlanul ázsiai város.
Kényelmesen lesétáltunk a vonathoz, és megkerestük a kocsinkat. A legtöbb kocsi kalauza igazi mandulaszemű-kazah volt (a szerelvényt ugyanis nem az orosz, hanem a kazah vasút a “Kazaksztan Temir Zsoli” állította ki ) , de a mi kocsinknak épp két orosz kocsikísérője volt. A mi kocsink ugyanis Asztanától tovább közlekedett Karagandába, ott pedig a lakosok nagyobb aránya orosz, mint Asztanában. Felszálláskor megnézték a jegyünket, és elismerően bólintottak a tényre, hogy egész Asztanáig utazunk (mint később kiderült, a többség valahol Jekatyerinburg és Cseljabinszk között szállt le a vonatról).
A kocsikísérők ellenőrzik a vonatba beszállók jegyeit.
Jegyünk természetesen harmad-osztályú, plackart hálókocsiba szólt. Elfoglaltuk helyünket, majd vártuk az indulást. Rövidesen neki is iramodtunk. Indulás után egyből hozták is az ágyneműket, ezt kihasználva meg is ágyaztunk. Az eső kint továbbra is esett, így a táj elég szürke volt. A Ladozsszkij pályaudvar eléggé Szentpétervár szélén található, így hamar magunk mögött hagytuk az 5 milliós metropolisz utolsó paneljeit is. Beértünk a végtelen nyírfaerdőbe.
Kocsink utastere.
Az út eseménytelenül telt, megvacsoráztunk (zacskós leves a szamovár forró vizével elkészítve), majd néztük a tájat. Az elsuhanó nyírfaerdőt csak ritkán törték meg kisebb-nagyobb városok. Persze azt, hogy “ritkán”, magyar mércével kell érteni, hiszen ez orosz viszonyok között az egyik legsűrűbben lakott régió. Estig csak néhány megállónk volt, a legnagyobb Volhovsztroj városánál.
Volhovsztroj állomásépülete az esőfüggöny mögött.
Elég lassan sötétedett, hiszen eléggé északon jártunk, így nem vártuk meg a teljes sötétséget, este 9-kor nyugovóra tértünk. Ekkor szembesültem a problémával, hogy az esőben az ablak bizony picit beázik, és épp a homlokomra csöpög az eső. 2-3 másodpercenként egy jéghideg esőcsepp, nos így nem lehet aludni. Mivel azért egy vonaton voltunk, az nem volt megoldás, hogy 20-30 centivel lejjebb fekszem az ágyon, hiszen a lábfejem egy nagyon picit így is lelógott. Maradt a kelet-európai lelemény: A függöny rúdjára felfűztem egy zacskót, ebbe csöpögött a víz.
Épp próbálom eltömíteni a becsöpögő víz útját. (Csizmadia Réka fényképe)
Ez jó megoldásnak bizonyult a cseppeket tökéletesen felfogta a zacskó. Sajnos volt egy olyan veszélye a dolognak, hogy esetleg éjszaka megtelik a zacskó, esetleg elengedi valamelyik füle, netán a függönytartó rúd enged el (ez reális opció volt, mert a függönyök mosása miatt ez a rúd nagyon könnyedén kivehető volt kézzel is, eleve így került rá a zacskó). Minden esetben az egész zacskó, több liter hideg víz zúdult volna egyenesen a fejemre. Így szenderültem hát álomba, hogy fejem felett himbálózott az egyre inkább telő zacskó, és el voltam rá készülve, hogy hideg-zuhannyal fog indulni a következő napom…
Kazah, mintás ágynemű.
Második nap, a Transzszibériai vasútvonalon
Reggel arra keltem, hogy a fejem felett nyugodtan himbálózik egy zacskó víz. A zuhany elmaradt. A vonat éppen lassított, és befutott egy állomásra. Viszonylag korán reggel volt még, 6 óra múlt picivel. Kinézve Lenin nézett velem farkasszemet. Mi lehetne autentikusabb ébresztő, mint egy Lenin-szobor? Mögötte az állomásnév számomra teljesen ismeretlen: Nikolo-Poloma.
Reggel, Nikolo-Poloma állomáson Lenin köszöntött.
Rövid állás után továbbindultunk, a táj nem sokat változott este óta, továbbra is a Szentpétervár szélén kezdődött nyírfa-erdőben jártunk. Kihasználva a mindig forró szamovárt, megittam a reggeli kávémat és egy kicsit ettem is. Mivel a táj nem volt túl izgalmas, így főleg olvasgattam. Mielőtt felszálltunk volna erre a vonatra, igen masszív 4 napon voltunk túl. Mivel az orosz tranzitvízum szűkös időkeretet biztosított Oroszországban, így kénytelenek voltunk az időnket minél jobban kihasználni, így 3 napot töltöttünk Moszkvában, és mindhárom napon reggel 6-tól este 10-ig róttuk az utcákat. Ez után még egy nap jött Szentpéterváron, itt már “csak” reggel 6-tól délután 3-ig tudtunk várost nézni, de a 4 nap így is elég fárasztó volt. Így most a többnapos vonatút a pihenés, regenerálódás ideje volt számunkra, mielőtt belevetettük magunkat Közép-Ázsia felfedezésébe.
A kocsinkat Disney-szereplők matricái tették otthonosabbá :).
Az ejtőzés igen jól ment is, az olvasás után, még ettem egy picit, majd a rám törő álmosságnak engedve szundítottam egy órácskát. A vonat kicsivel dél után érte el a Transzszibériai vasútvonalat egy Kotelnics nevű településnél. Már előtte éreztük, hogy közeledünk Oroszország legfőbb közlekedési-tengelyéhez, a települések kezdtek kissé sűrűbben elhelyezkedni, az erdőt egyre több helyen szántóföldek szakították meg.
Kotelnics, itt értük el a Transzszibériai vasútvonalat
Kotelnics után hamarosan megérkeztünk a félmilliós Kirovba, ahol a vonatunk hosszan állt. Mivel már majd egy napja úton voltunk, idejét éreztük, hogy leszálljunk, és egy kicsit megnyújtóztassuk magunkat, valamint szívjunk egy kis friss levegőt. Erre a poszt-szovjet térség vonatain van lehetőség az ilyen hosszabb 15-20-25 perces megállóknál. A kocsikísérő, mint egy jó szállodai portás, megjegyzi a hozzá tartozó utasokat, így nem is kell semmit magunkkal vinnünk.
Árusok a kirovi állomás peronján.
A peronon van aztán lehetőség vásárolni tulajdonképpen mindent. Az étel-ital alap, de lehet itt venni óriás plüssálatokat, ruhát, és szuveníreket is. Ezekre a megállókra szükség is van, mert a többnapos vonatutakon csak így lehet viszonylag olcsón enni- és innivalóhoz jutni. A vonatokon persze van étkezőkocsi is, de több napig, napi 3-4 étkezés ott azért elég húzós lenne. Szerencsére 4-6 óránként van egy-egy nagyobb város, vagy vasúti csomópont, ahol áll olyan sokat a vonat, hogy le lehet szállni, így a 3 fő étkezést többnyire meg lehet oldani a peronok kínálatából. Egy viszonylag frissen sült pirog azért csak jobb, mint 3-4 napig zacskós-levest meg szalámis szendvicset enni (olyan kenyérből, melyet az út előtt vettünk meg, így az út végére már többnapos az is).
Szinte mindenki élt a lehetőséggel, és leszállt.
Kirov után tehát továbbra is Transzszibériai vonalon haladtunk, és ezt éreztük is, sokkal sűrűbben jöttek szembe a hosszú tehervonatok, és a személyvonatok, mint Kotelnics előtt. A táj továbbra is a nyírfaerdő-szántóföldek-település hármas jegyében telt. Koradélután az udmurtföldi Balezino-ban volt lehetőségünk leszállni ismét egy kis időre, és vacsorára venni egy kis eleséget.
Orosz táj a vonat ablakából.
Balezino után már kezdett sötétedni, és mivel Szentpétervár óta szépen lassan kicsit délebbre osontunk, illetve már bőven 1000km-t mentünk kelet felé, így ezúttal tényleg rendesen besötétedett este 10-re. A sötétben egyszer csak széles víztükör tárult a szemünk elé, rajta milliónyi kis fény játszott: Ez volt a Káma-folyó, amin átkelve meg is érkeztünk a majd egymilliós Perm-be, mely az Urál-hegység nyugati lábánál fekszik. Perm előtt valahol átléptünk egy időzóna-határt, így itt már 2 órával több volt, mint Moszkvában. A vonaton a kazah határig a moszkvai idő volt érvényes. Permben még leszálltunk egy rövid szellőzésre, majd aludni tértünk.
Perm, éjszaka
Harmadik nap, Az Uráltól a kazah sztyeppéig
Reggel korán keltem. Kinézve az ablakon lankás hegyek között kanyargott a vonatunk: Az Urálban jártunk még mindig (tulajdonképpen egész éjszaka az Urálban haladtunk). Valahol elhagytuk az Európa és Ázsia határát jelző fehér oszlopot, és reggel 6 előtt picivel (helyi idő szerint 8 előtt picivel) befutottunk Jekatyerinburgba. Itt nagy mozgolódás támadt, nagyon sok utas idáig jött csak a vonattal. Helyükre már főleg kazahok érkeztek.
Jekatyerinburgnál léptük át Ázsia és Európa határát. (Némethy András képe)
Jekatyerinburgban mi is leszálltunk, hogy megnézzük a gyönyörű állomás-épületet. Ennivalót most nem szereztünk, csak nézelődtünk, miközben vonatunkon mozdonyt-cseréltek. Jekatyerinburg állomása volt az egyik legszebb, amit Oroszországban láttam (persze sokat azért nem láttam), így aki esetleg vonattal erre jár, annak mindenképpen ajánlom, hogy itt szálljon le akárcsak pár percre körülnézni.
Jekatyerinburgban, az állomás épülete előtt.
Jekatyerinburgból elindulva búcsút intettünk a Transzszibériai vasútnak, ami innen még több ezer kilométert halad keletre, mielőtt eléri a Csendes-óceánt. Mi dél felé fordultunk, és az Urál keleti lankái között haladtunk Cseljabinszk felé. A táj itt már érezhetően megváltozott, az első másfél nap végtelen nyírfaerdejét az Urál lankás rétjei váltották fel. Kocsikísérőink kaptak az alkalmon, hogy a vonat egy kissé kiürült, és felmostak a kocsiban. Hiába, a tisztaság fontos! Én is kihasználtama lehetőséget, hogy kevesebb ember jut a wc-kre, így nem gond, ha picit hosszabb időre befoglalok egyet, és egy kicsit lemosakodtam.
Dél-uráli táj.
Annak, hogy elhagytuk a transzszibériai fővonalat megvolt az az előnye, hogy erre kevesebb vonat járt, a mienk pedig e miatt kisebb városokban is megállt hosszabb időre. Az egyik első ilyen megálló késő-délelőtt Verhnyij-Ufalej volt, itt leszállva egy nagyon picit a vidékiesebb oroszországi hangulatot is megtapasztalhattuk. Az Urálban kanyargó vonatunk rövidesen elérte Kistim városát is, ahol az első mecsetet láttuk az út során (nem számítva Moszkvát, és Szentpétervárt, ahol persze a rengeteg nép miatt mecsetek is vannak). Kistim azonban nem igazán a mecsetéről híres, hanem arról, hogy a közelben történt a világtörténelem egyik legsúlyosabb atom-balesete, a Majaki atomkatasztrófa.
Falusi hangulat Verhnyij-Ufalej állomása előtt. (Némethy András képe)
Mecset Kistimben.
Vonatunk Kistim után konkrétan a Majaki-atomlétesítmény területének közvetlenül a határán futott néhány kilométeren át. Persze ezekből a vonaton semmit sem lehetett észlelni. Azt viszont éreztük, hogy az eleve nem túl acélos hegyek egyre lankásabbak, már inkább csak kis dombok között kanyargott vonatunk. Végül ezeket a dombokat is magunk mögött hagytuk, és dél körül befutottunk Cseljabinszkba. Cseljabinszkban ismét éltünk a lehetőséggel és leszálltunk.
Vasúti csendélet.
Már csak két óra volt a kazah határig, és a határ közelsége már itt is érezhető volt. A leszálló oroszok helyét itt már szinte kizárólag tipikus kazahok vették át. Ráadásul a peronnál a mi vonatunkkal szemben egy másik vonat, az Alma Ata – Moszkva járat állt éppen. Érdekes párosítás volt ez, a mi vonatunk az egykori orosz fővárosból ment az új kazah fővárosba, a másik vonat pedig az egykori kazah fővárosból ment a mostani orosz fővárosba :).
Cseljabinszk állomás, a perontól jobbra a Szentpétervár-Asztana járat, balra pedig az Alma Ata – Moszkva járat szerelvénye.
Cseljabinszk után már csak a határ következett, Troick. A határon kellemes élményben volt részünk: Az orosz határőr nagyon kedves volt (erre azért nem sok nyugati turista járhat), megkérdezte, hogy hogyan tetszett Oroszország, mondtuk nagyon szép volt. Ezután felhívta a figyelmünket, hogy egyszeri belépésre jogosító tranzit-vízumunk van, így ezzel már nem jöhetünk vissza Oroszországba. Mondtuk neki, hogy tudjuk, és nem erre tervezünk jönni. Ez után mosolygósan jó utat kívánt nekünk.
Troick állomás.
Troickban persze hosszabban álltunk mire a közel 20 kocsis vonatot végigellenőrizték. Itt persze nem szálltunk le. Továbbindultunk, és lassan haladva átkeltünk Kazahsztánba. A kazah oldali határállomás nem volt messze, Kaerak névre hallgatott. Itt is hosszan álltunk, míg mindenkit leellenőriztek. A mi vízumunkkal volt egy pici probléma, a határőr szerint ugyanis nem tranzit-vízumot kaptunk. Azt máig nem tudom eldönteni, hogy ez lehúzási kísérlet volt-e, vagy tényleg elírták a vízumunkat a követségen. Mindenesetre mondtam, hogy nekünk ez van és pont. Azt azért sejtettem, hogy olyan vízumot nem adnak, amivel nem lehet belépni Kazahsztánba :). Így végül beengedtek a nélkül, hogy egy fillért fizettünk volna. Persze mondom, ez lehet, hogy nem is volt cél.
Megérkeztünk a kazah sztyeppére. (Csizmadia Réka fényképe)
A határ után azonban ismét kellemes meglepetésben volt részünk: Az kocsikísérők adtak nekünk egy tábla “Kazahsztán” márkájú csokoládét egy “Welcome to Kazahstan!” felkiáltással. Kedves gesztus volt, nem tudom, hogy mindig van náluk pár ilyen repidarab, vagy amikor meglátták, hogy három hülye nyugati végigszenvedi ezt a vonatutat, akkor döntötték el, hogy út közben valamelyik állomási büfében vesznek nekünk egyet. Mindenesetre a csokit örömmel elfogyasztottuk, és örömmel konstatáltuk, hogy egész jó.
“Kazahsztán” márkájú csoki, amit a kocsikísérőktől kaptunk.
A táj ittenre egyértelműen megváltozott, az igazi sík, füves kazah sztyeppén zakatolt vonatunk. A csoki után, részben talán a nem túl érdekfeszítő táj miatt is, kissé elálmosodtam, úgyhogy ismét tartottam egy késő-délutáni szundit. Ébredés után nem sokkal megérkeztünk az első és utolsó nagyobb kazah városba, Kosztanaj-ba. Kicsit esett az eső, így itt már nem szálltunk le, kazah tenge amúgy se volt még nálunk, így itt vásárolni sem tudtunk volna.
A nem túl festői Kosztanaj-t inkább kihagytuk…
Kosztanaj után már eléggé későre járt az idő, így nekikészülődtünk utolsó éjszakánknak és szépen lefeküdtünk aludni. Az úton egyébként talán ez a harmadik nap volt a legjobb. A táj változatos volt, eddigre már szépen belaktuk a kis helyünket, és megszoktuk a vonatos élet ritmusát, melyet a hosszabb megállók diktálnak.
Este a vonaton.
Negyedik nap, érkezés Asztanába
Reggel kinézve az ablakon a végtelen kazah sztyeppét láttuk. Már csak két-három óra volt az útból. Reggeliztünk, kávé, szendvics, ilyenek, majd egy minimál mosdás következett a vonat wc-ben. Mivel ennyi idő alatt szépen belaktuk a vonat ránk eső részét, így majd egy órát pakolásztunk, hogy mindent elrakjunk, és átrendezzünk.
A vonaton minden kéznél: törölköző, fogkrém, dezodor, váltásruha stb.. (Csizmadia Réka képe)
Végül 3 perces késéssel (3399km-en, nagyjából 64 órás menetidőre!) gördültünk be Asztana modern főpályaudvarára. A kalauzok elbúcsúztak tőlünk, nekik még volt pár órájuk Karagandáig. Jó volt a vonatút, de ennyi idő után azért a leszállás is jól esett :). Rövidesen belevetettük magunkat Asztana forgatagába, de ez már egy másik történet.
Asztana pályaudvara.
Összességében a vonatút igen jó, és érdekes volt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az idő, és a tér mennyire átalakul egy ilyen hosszú vonatúton. A vasúti kocsi 22-23m-e lett számunkra a világ, a szamovártól a kocsi végén lévő dohányzóig terjedt a gondolkodásunk, ebben a térben oldottuk meg életünket, amit csak néha szakított meg egy hosszabb megálló. Az életünk ritmusát ezek a hosszabb megállók határozták meg, időnket ezek szerint osztottuk be. A vonaton ki volt téve a menetrend, és mivel pontosak voltunk, így ez alapján lehetett tervezni. Ajánlom tehát mindenkinek, hogy ha teheti menjen el egy ilyen hosszabb vonatútra, biztosíthatom, hogy életre szóló élmény lesz! Remélhetőleg egyszer majd a Transzszibériai vasútról is fogok tudni nektek hozni egy ilyen beszámolót, nekem tervben van az biztos 🙂
Asztana, végállomás.