Erbil nem épp a tipikus turista célpont, ami nem is csoda, ha arra gondolunk, milyen híre van Iraknak vagy épp Kurdisztánnak. Mindkettő zűrös, veszélyes hely, milyen lehet akkor Iraki Kurdisztán, mely Irak is Kurdisztán is?! Nos, Iraki Kurdisztán a közel-keleti politika fortyogó lávatengerében a béke és nyugalom szigete. Mi tudtuk ezt, ezért látogattunk el 2012-ben ide. Egész pontosan nem ez volt a célpont, az ugyanis Irán volt, de onnan úgy jöttünk hazafele, hogy egy kis kerülővel útba ejtsük Irakot is.

Az Erbil-tartományi Kormányzóság épülete, előtte a kurd és az iraki zászlóval.

Érkezés, majd étkezés

Iraki Kurdisztánba nem kell vízum (ellenben Irak többi részére kell, így óvatosan kell kóborolni az országban, nehogy áttévedjünk a „Mainland” Irakba), így az érkezésünk probléma mentes volt. Egy hosszú taxiút után megéhezve ültünk be egy kis helyi kifőzdébe enni egy kebab-tálat. Az iráni olcsóság után megdöbbentően drága volt az étel, majdnem annyit fizettünk, mint Budapesten. Fel is merült bennem a gyanú, hogy esetleg a turista-tarifa áldozatai lettünk, de figyelve a többi asztalnál zajló fizetések nagyságrendjét megállapítottam, hogy reális összeget fizettünk, ha át is vertek, akkor sem nagyon.

Kebab-tál iraki módra 🙂

Az első dolog a szállásunk leegyeztetése volt. A városban elég drágák a szállodák, ugyanis a város biztonságossága miatt a legtöbb külföldi cég, aki Irakban akar üzletelni itt telepszik meg. Ez pedig rengeteg amerikai, szaúdi, török és egyéb pénzes üzletembert jelent. Így itt a fejenként és éjszakánként 50-eurós szállás a legolcsóbb, ami a 10 eurós hosztelekhez szokott hátizsákosnak megfizethetetlenül drága. Ezért a couchsurfingen néztünk körül, még indulás előtt, és találtunk is egy szimpatikus srácot, aki vissza is jelzett, hogy szívesen fogad, lakhatunk nála. Megbeszéltük, hogy pontosan melyik nap fogunk érkezni, és mivel a megbeszélt napon érkeztünk, így teljes lelki nyugalommal hívtuk fel, hogy bejelentkezzünk nála. Itt kezdődött a baj, már eleve nehezen értük el (többször kellett hívni, írtunk sms-t is, mire sikerült kapcsolatba lépnünk vele), de ami nagyobb baj, közölte, hogy ő még az Erbiltől 500km-re lévő Diyarbakirban van, és aznap biztos nem ér vissza, talán holnap.

Útirány-jelző táblák, olyan egzotikus városokkal, mint Bagdad, Kirkuk vagy Moszul.

Elvesztjük a reményt, majd gyorsan meg is leljük

Eléggé elkeseredetten kaptattunk a belváros felé, nem tudtuk, mitévők legyünk, ugyanis a városban tervezett 2 éjszakára nem volt nálunk fejenként 100-120 euró. Első ötletünk az volt, hogy egy internetkávézóban keresünk alternatív couchsurf-ös szállást. Erre azonban nem lett szükség, mert a főtéren leszólított egy feltűnően európai srác, aki kiszúrta a mi szintén feltűnő európaiságunkat. Mikor bemutatkoztunk, akkor derült ki, hogy a srác magyar! Ő is hátizsákos utazó, így szintén egy piaci résbe pottyant bele az erbili szálloda-piacon, magyarán nem volt hol aludnia. Ő azonban már előrébb járt, mert összeismerkedett két török turistával, akik állításuk szerint előző éjszaka városi parkban aludtak, és biztosítottak minket róla, hogy tökéletes estéjük volt, ha akarunk, este velük tarthatunk.

Az Erbili citadella.

Így nem aggódtunk tovább nekiálltunk Erbil felfedezésének. A város a föld egyik legrégebbi, folyamatosan lakott települése, már időszámításunk előtt 3000 évvel is komoly város állt it. Az ókorban az Asszír-birodalom része volt és Irbilum, majd később Urbilum néven ismerték. A város fölé magasodó citadella Erbil legrégibb része, itt már 8000 éve élnek folyamatosan emberek. Érdekesség, hogy amikor 2007-ben nekiálltak a citadella felújításának, akkor, a még ott élő 840 családot kiköltöztették a területről, egy kivételével: Az az egy család épp azért maradhatott, hogy ne szakadjon meg a 8000 éve fennálló folytonos lakottsága az erődnek.

A citadella restaurálás miatt le volt zárva, csak egy kicsit lehetett bemenni. A hely évezredes hangulata szerencsére így is átjött.

Mi is itt kezdtünk, de sajnos régészeti feltárások, illetve renoválási munkák miatt a rendőrök nem engedték, hogy elkóboroljunk az óvárosban, csak egy kicsit mehettünk be. Az óvárosból a főtér felé néző hatalmas kapu mellett áll Ibn Almustawfi (Erbili történész a XII. századból) szobra, ami uralja a főtér képét. A főteret egyik oldalról a kissé koszos, de nyüzsgő bazár, a másik oldalról régi épületek uralják, melyekben főleg boltok és irodák működnek. A tér túlsó oldalát egy aránylag új bevásárlóközpont zárja le.

Erbil főtere.

A főtéren néztünk körbe, a szépen gondozott gyep közepén hatalmas szökőkút hűsítette a levegőt. A nagy mesterséges tó felett üveg-járdán lehet átkelni. A térről nézve még impozánsabb látványt nyújt az erőd, mely mintha a történelem-könyvekből elevenedett volna meg. A tér másik látványossága az óratorony. A Közel-Keleten eléggé rá vannak gerjedve az óratornyokra. Ennek oka egyszerű: Míg Európában leginkább a templomok tornyába tették az órákat, addig a Közel-Keleten a mecsetek karcsú és kerek minaretjein erre nem volt lehetőség. Az igény viszont megvolt az idő mérésére, így azok a városok, amelyek megtehették, külön óratornyokat építettek.

Az óratorony, a főtér, és háttérben a citadella.

Esti pipázás egy igazi vegyes közel-keleti társasággal

Mivel a nap nagy részét azzal töltöttük, hogy az iráni Urmiából utaztunk Erbilbe, így a nézelődésre nem maradt olyan sok idő, hamar elkezdett beesteledni, így eljött az ideje, hogy ismét összefussunk újdonsült barátainkkal.

Az este hátralévő részét egy főtéri vízipipázóban pipázgatva töltöttük. Itt aztán egész nagyra duzzadt a társaságunk. Mi hárman voltunk, ott volt Péter, a másik magyar srác, valamint a két török utazó. Ők időközben megismerkedtem olyan kurdokkal, akik Törökországból jöttek át dolgozni, és egy kisebb arab társaság is csapódott hozzánk, akik Bagdadból jöttek fel nyaralni.

A török utazó, Evren, akivel a főtéren vízipipáztunk. Ő egyébként szakács, és nagyon sok érdekes története volt, öröm volt vele megismerkedni..

Az egyik srác az arabok közül egész jól beszélt angolul, mint kiderült, azért, mert egy amerikai katonai támaszponton dolgozott a konyhán, és szerette a rap számokat. Mikor kérdeztük a háborúról, azt mondta, hogy neki az apja veszett oda, aki egy légvédelmi osztagnál szolgált Szaddám Husszein hadseregében. Az amerikaiak egy rakétája találta el az egységet, ekkor halt meg az apja. Ugyanez a srác dolgozott később azt amerikaiaknak, hát ilyen az arab lélek.

Kurd iskola kerítése, vidám festménnyel.

Amikor a bagdadi helyzetről kérdeztük, azt mondta, hogy elég felemás: Az embereknek rengeteg pénzük van (olaj ugyebár), így mindenki drága autókkal jár, naphosszat kávézókban üldögélnek, és majd minden nap étteremben esznek. Ugyanakkor Bagdad a terroristák kedvelt célpontja volt már akkor is, így majd minden nap felrobbantottak egy kávézót, vagy egy éttermet akkoriban. Kérdeztük a fiút, hogy hogyan lehet ezt elviselni. Állítása szerint az emberek nem foglalkoznak a veszéllyel, mert nem lehet állandó rettegésben élni, az élet nem állhat meg. Így mindenki teszi a dolgát, próbálja élvezni az életet, és bizony sajnos minden nap odavesznek néhányan. Legalábbis ez volt a helyzet 2012 nyarán. Állítása szerint ők is (mint sok más iraki) azért jöttek Kurdisztánba nyaralni, mert ez a régiója az országnak biztonságos, szemben a többivel.

Átlagos utca a belváros szélén: Vezetéktenger, és jellegtelen betonépületek.

Az arab társaságban volt egy szír menekült is. Akkoriban Szíria még sokkal békésebb hely volt, mint manapság. 2012-ben is egyre éleződött a feszültség, folyamatosak voltak a rendszer-ellenes tüntetések, a kisebb fegyveres összecsapások, támadások, de a helyzet még közel sem volt olyan pokoli, mint manapság. A szír-menekült szókapcsolat sem volt olyan sokatmondó 2012-ben, mint manapság Európában. Mivel a srác fiatal volt, laza, és jól érezte magát, így inkább érdekesség volt számunkra szír menekültet látni, mint sokkoló.

A főtér részlete.

Park helyett katonai sátorban alszunk

Sok érdekes témát érintettünk még, majd este 11-fele elhatároztunk, hogy elindulunk a parkba. Arab pipa-társainktól elbúcsúztunk, de a kurd vendégmunkások még velünk maradtak kicsit. A park bejáratához érve egyből elkaptak a biztonsági őrök: mint kiderült, előző este kifigyelték a török párt, így tudták mire készülünk, megmondták, hogy nem alhatunk a parkban. Szerencsénk, hogy velünk jöttek a kurd munkások, ők ugyanis felajánlották, hogy aludjunk náluk, az építkezésen, a munkásoknak fenntartott szálláson.

Lakóhelyünk a város szélén, háttérben látszanak az épülő házak is.

Az építési terület Erbil szélén volt, ide taxival mentünk ki. Az útról egy kis földúton mentünk be, mely egy sima drótkerítésnél elfordult jobbra. A kerítés itt erősen behajlott, mint kiderült, itt kell átmászni rajta… A terület egyik sarkában katonai sátrak és néhány konténer állt, a sátrakban laktak a munkások. Mivel bőven volt szabad hely, így mind a 6-an egy sátorba kerültünk. A kimerítő nap után hamar álomba merültünk.

Szállásunk másnap reggel.

Másnap reggel még a munkásoknak járó munkahelyi étkezésből is kaptunk. Az építés-vezető egy idősebb török bácsi volt, aki nagyon megörült, amikor megtudta, hogy „mádzsár” turistákkal találkozhat. Délelőtt még minimális zuhanyzásra is volt lehetőségünk, majd mivel egyre melegebb lett, ezért úgy döntöttünk, hogy nem a legnagyobb rekkenő hőségben akarunk sétálni, így kora délutánig a szálláson maradtunk. Így aztán az ebédből is kaptunk, pedig nem kértük. Nap közben pokoli hőség lett (augusztus volt, és azért itt már eléggé benne voltunk a sivatagban), 40-45-fok között volt a hőmérséklet árnyékban. Az igazi kemény sivatagi hőségben semmi sem mozdult, csak a nap szórta forró sugarait. Kora délután végül visszaindultunk a városba, hogy kicsit körülnézzünk.

A munkás-ebéd, melyből mi is kaptunk.

Erbil mindennapjai

A főtéren kezdtünk ismét, elmerültünk kicsit a bazár forgatagában, majd a városi nagy-mecset felé vettük az irányt. Közben átlagos lakónegyedek között haladtunk el. A nagy-mecset nagyon szép volt, de be sajnos nem tudtunk menni, mert túl lengén öltöztünk (erre induláskor nem gondoltunk), csak egyikünk nézett körül bent néhány percre.

A nagymecset távolról.
A mecset főbejárata. 

Utána a város zeg-zugos utcáin bóklásztunk, minden különösebb cél nélkül. Csak kicsit el akartunk merülni a helyi mindennapokban, amennyire ez lehetséges volt. A külvárosibb részeken kissé lepattant beton-lakóházakat és koszos sikátorokat találtunk. Igazán kemény kontrasztot alkotott a nagy sugárutak tükörsima aszfaltjával, modern épületeivel ez a kissé elhanyagoltabb rész. Alapvetően az irakiaknak sok pénzük van (volt?), rengeteg, drága autó szaladgál az utakon, így érdekes, hogy az épületek ilyen romosak.

Tipikus lakóház Erbilben (Csizmadia Réka fényképe).

Mikor is van este?

A lemenő nap már vörösre festette a citadellát, mire visszaértünk a főtérre. A levegő ismét elviselhető hőmérsékletűre hűlt. A délutáni hőségben még kissé kihalt város most kezdett megtelni élettel, a kiülős éttermek, kávézók teljesen megteltek az utcán folyamatos sorban jöttek-mentek az autók. Mi is ettünk egy szendvicset, és kicsit élveztük az esti forgatagot. Megvártuk, míg teljesen besötétedik, hogy a főteret körbe tudjuk járni díszkivilágításban is. Igazán megérte, a színes lámpákkal megvilágított szökőkút, az ízlésesen megvilágított régi épületek szép összhatást keltettek.

Erbil főtere este (Némethy András fényképe).

Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállásra. Itt volt egy kis félreértés a taxisokkal, akik a reggeli ár duplájáért akartak elvinni minket. Először azt hittük, hogy át akarnak verni minket. Végül telefonon kértünk segítséget a szállásadóinktól (ennek a telefonálásnak egyébként jó kis költsége volt…), akik elmondták, hogy semmi gond, ez az éjszakai tarifa. Mivel este 9 volt, nem értettem a dolgot. Később felvilágosítottak, hogy itt az éjszakai tarifa nem egy bizonyos időponttól él (pl. este 10-től), hanem napnyugtától. Végülis logikus, hiszen éjszaka akkor van, amikor a nap lement, nem akkor, amikor valami mechanikus szerkezet azt mondja.

Utolsó nap reggel elhagyjuk a szállást.

Buszállomásnak csúfolt utcasarok, elutazás

Másnap aránylag korán visszamentünk a városba, hiszen délután 4-kor indult a buszunk Diyarbakirba. A főtér egyik kiülős helyén tettük le a csomagokat, ahol az egyik török-kurd vendégmunkás dolgozott. Itt ittunk egy kólát, és még kicsit beszélgettünk. Elmentünk a bazárba enni egyet, illetve kicsit vásárolni, szuveníreket. Persze a szuvenír Irakban kicsit mást jelent, lévén nem nagyon vannak turisták. Így némi keleti élelmiszert vettem, valamint két tárgyalóasztalra való zászlót egy papír-írószerboltban.

A belvárosban teázunk egy kurd bácsival, aki elmondta, hogy Szaddám idején olcsóbb volt teletankolni a kocsit, mint venni egy félliteres ásványvizet (és nem a víz volt olyan drága :)).

Ez után taxival kimentünk a buszállomásra. Erbil buszállomása maga valójában egy utcarészlet volt egy 2*4 sávos autópálya-bevezetőn, ahol az út menti épületekben busztársaságok irodái működtek. Itt vártunk egy kicsit, majd megérkezett a busz. A csomagokat úgy kellett betennünk hogy az autópálya szélső sávjában állta a busz, aminek a túloldalán, a kocsik között állva kellett leadni a csomagot. Nem volt épp veszélytelen művelet, de megoldottuk, és elfoglaltuk helyünket a török buszon. Kicsivel később el is indultunk.

Egyik utolsó programunk, a bazár (Némethy András képe).

Ha tetszett, megosztásodat köszönjük!