Törökország dél-keleti részén, a Tigris-folyó partján fekszik a közel 1 millió lakosú Diyarbakir. A szír határtól kb. 120, az irakitól pedig kb. 300km-re található török-Kurdisztán nem hivatalos fővárosa. Én magam 2012-ben jártam itt, az iraki Erbilből és Iránból hazafele jövet. Ekkor a török-kurd viszony még viszonylag jó volt, így a városban is nyugalom uralkodott.
Diyarbakir egyik csendes sikátora.
Sajnos 2015-2016 folyamán komoly harcok dúltak a városban, és ennek bizony az óváros jelentős része is áldozatul esett. A pusztítás pontos mértékét persze én nem ismerem, de az biztos, hogy sok olyan látnivaló, amiről az alábbiakban írok vagy megrongálódott, vagy már nem is áll (a műholdképek alapján az óváros keleti felét szinte a földdel tették egyenlővé 🙁 ).
Óvárosi utcakép.
Buszom Erbilből korán reggel érkezett meg a város szélén található modern buszállomásra. Diyarbakir lakott részének ez teljesen a széle volt akkor, a legtöbb telken még éppen húzták fel a 10-15 emeletes lakóházakat. Megreggeliztem, majd fogtam egy dolmust a város felé. Az óváros teljesen a város másik szélén található, így egy jó 10km-es út várt ránk.
A buszállomás.
A Diyarbakir szélén épülő lakónegyedek.
A vasútállomásnál szálltam ki, onnan már gyalogtávra van az óváros, az állomásra pedig kíváncsi voltam. Ahhoz képest, hogy egy milliós városról van szó, az állomás elég kicsi és jellegtelen, Magyarországon 20-30 ezres kisvárosoknak van ilyen állomása.
A vasútállomás.
Az állomástól tehát gyalog folytattam utamat az óváros felé. Már messziről látszott a város egyik legérdekesebb látványossága, az 5,5km hosszú, szinte érintetlen ókori városfal, mely az egész óvárost körül öleli. A drámai, fekete bazaltkövekből épített falon 82 bástya és 7-8 kapu található. Ezeket a falakat II. Constantius római császár idején építették.
Az óváros fala. (Némethy András képe)
Az egyik kapu a több mint ezer éves falon. (Némethy András képe)
Bár azt írtam feljebb, hogy a falakon belül az óváros található, azért ne arra gondoljunk, hogy átlépve a kapun egyből több évszázados sikátorokon találjuk magunkat. Közvetlenül falakon kívül a 70-es, 80-as évek jellegtelen török lakótelepei magasodnak. Nos a falakon belül szinte ugyanezt láthatjuk. Az óváros ugyanis két, jól elkülöníthető részre osztható: nyugati és keleti félre.
Napfényes lakások…
A nyugati felén aránylag kevés régi épület van, az utcaszerkezet az, ami elég ősi. Kis sikátorok, kacskaringós szűk utcák jellemzik ezt a részt, ám a két oldalt álló épületek nem különösebben régiek. A szűk sikátorok fölé magasodó, összevissza álló, kissé kopottas épületek egy brazil favellára emlékeztettek (hozzáteszem, ilyet csak fényképen/filmen láttam, szóval nem tudom, hogy a párhuzam mennyire áll meg ténylegesen). Persze egy-két régi mecset, templom itt is előfordul.
Favella-hangulat…
Ezek közül kiemelkedik a Szűz Mária Asszír Templom. A templomot a krisztus előtti első században építették, természetesen akkor még nem keresztény templomként. A mai épület a 3-ik században (vagyis közel 1800 éve!) készült el, azóta az itt élő asszír-keresztény közösség egyik legfontosabb temploma, és a mai napig ez a közösség használja.
A Szűz Mária Asszír Templom udvara.
Az asszírok neo-arámi nyelven beszélnek, ami igen közeli rokonságban áll azzal a nyelvvel, melyen Jézus szólt híveihez. Néhány turistával közösen nézelődtünk a templomban, meg is kértük a papot, hogy pár sort olvasson fel a Bibliából arámiul. Ezt szívesen meg is tette, lenyűgöző volt hallgatni ezt az ősi nyelvet, és hátborzongató volt belegondolni, hogy tulajdonképpen Jézus szavai hangzanak el e falak között újra. Persze aztán nem győztünk pénzt tömködni a kis adományládikóba, de úgy éreztem ez itt jó helyen van.
A templom épülete.
Még pár szót váltottunk az angolul egyébként egész jól beszélő pappal, elmondta, hogy Diyarbakir már csak néhányszáz arámi nyelven beszélő asszír-keresztény otthona. Vettem is tőle egy helyi arámi újságot, amelynek igazából csak az első oldala van arámiul, a többi török nyelven íródott. Kissé megilletődve léptem ki a kis templom kapuján, hogy folytassam a város felfedezését.
A templom utcafronti része.
Nem tudom, hogy a Római Birodalom idején épült templom áll-e még, és a kis közösség hány tagja maradt a városban. Sajnos félő, hogy az a templom és az a közösség, amely átvészelte a Római Birodalom bukását, a perzsa, arab, mongol, oszmán hódítások, ostromok sokaságát, az első világháború borzalmait, végül a török-kurd ellentétet már nem fogja bírni, és közel 2000 év után végleg eltűnik a Tigris partján magasodó falak közül.
Egy régi mecset a belvárosban.
Folytatva az utamat kelet felé az óváros közepére értem, itt található a város egyik jelképének számító Ulu Cami (Nagymecset). Az 1091-ben épített mecsetet leginkább a damaszkuszi Omajjád Nagymecset mintájára épült. Mondanám, hogy Damaszkusz helyett látogassatok el ide, de sajnos itt sem feltétlenül jó a biztonsági helyzet. A mecset mindenesetre gyönyörűen néz ki, ha valaki Diyarbakirban jár, kötelező felvenni a listájára ezt a helyet is.
Az Ulu Cami. (forrás: Wikipedia)
Az óváros közepén a bazár várja a vásárlókat. Tipikus közel-keleti, török bazár ez, semmi extrára nem kell számítani, de ha még nem láttatok ilyet, akkor érdekes lehet. A helyieket szoktam figyelni kicsit mindig az ilyen helyeken. Szemben az isztambuli nagybazárral, ami már kifejezetten csak a turistáknak szól, itt a bazár még mindig az egyik legfontosabb bevásárlási lehetőség, amit a helyiek rendesen használnak is.
Az egyik árus pultja a bazárban.
Az óváros kelet fele már régiesebb (volt). Kis egy-két szintes, színesre festett házak álltak a sikátorok két oldalán. Azért persze itt is akadt egy-két 3-4 emeletes tömbház, de az egésznek mégis sokkal óvárosiasabb hangulata volt, mint a nyugati oldalnak.
Régi házak az óváros keleti felén. Ma már jó eséllyel nincs itt semmi.
A sikátorokon kanyarogva egyszercsak elértem az óváros keleti szélét. A várfalon kilépve a Tigris-folyó völgye terület el alattam. Diyarbakir furcsa módon a belvárostól csak nyugatra terjeszkedett, attól keletre alig. Így a Tigris-folyó partján csak néhány kertes-ház áll, a folyó völgyre letekintve mindenhol ültetvényeket, szántóföldeket, és gyümölcsösöket látunk.
A Tigris-folyó panorámája.
Érdekes volt a Tigris-folyó partján állni, a civilizáció bölcsője (az Eufrátesszel együtt), hallottuk többször is történelem órán. Most pedig ott folyt lenn, a völgy alján a híres folyó. Nagy kár, hogy a közel-kelet, az emberi civilizáció bölcsője egy ilyen véres hely, ahova egyre kevésbé lehet biztonságosan elutazni.
Diyarbakir szélén, mögöttem a Tigris-folyó.
Szomorúan tapasztaltam, hogy a várdomb oldalát a közelben lakók leginkább szemétlerakónak használják, így túl sok gusztusom nem volt sokáig időzni a hegyoldalon. A Tigris-folyó látványának búcsút intettem, és visszaindultam az óvárosba.
Persze nem minden szép és jó: Szemétlerakó a város szélén.
Ezekkel a programokkal szépen el is ment a nap, ideje volt visszaindulni a buszállomásra. A belváros széléről ismét egy dolmussal utaztam ki a buszállomásra. Még volt egy kis idő az isztambuli busz indulásáig, az alatt bevásároltam a hosszú útra, de végül eljött az indulás ideje.
Lakóház a buszállomás felé vezető út mellett.
Diyarbakir után még sokáig világosban haladt a busz (ahhoz, hogy Isztambulba reggelre érjen, a busznak már koradélután el kell indulnia Diyaírbakirból), így volt lehetőségem megfigyelni a tájat. Közepes kopár, félsivatagos közel-keleti tájon haladtunk folyamatosan.
Táj Diyarbakir környékén.
Az út Diyarbakir után kicsivel be is ért a hegyekbe, itt több helyen is zajlottak építési munkálatok, gyanítom, hogy ma már 2X2 sávos ez az út is. Az út innentől eseménytelenül telt, mentünk a naplemente után, míg be nem sötétedett. Másnap reggelre már Isztambulban voltam, ahonnan már vonattal vezetett utam hazafele.
Utcakép Diyarbakirban.