Albániában soha nem volt igazán kiterjedt a vasút-hálózat, de a rendszerváltás óta folyamatosan hanyatló vasút mára szinte csak árnyéka önmagának. Az egész országban 4 vonalon napi 5 vonatpár közlekedik. Ilyen körülmények között a vonatos utazás külön programnak számít. A turisták egy szűk rétege kifejezetten a szokatlan élmény miatt választja a vonaton utazást. Másért nagyon nem is lehet, arra ugyanis nem igazán alkalmas az Albán Vasutak (Hekurudha Shqiptare) szolgáltatása, hogy az ember értelmesen eljusson A-ból B-be.
A durresi vasútállomás, az óriásplakáton egész Albánia teljes menetrendje ki van téve.
Ilyen élmény-utazó voltam én is, amikor 2014-ben, az országban járva úgy döntöttem, hogy hazafele a Durres-Shkoder vonattal fogok utazni. Ezen a vonalon napi egy vonat van a koradélutáni órákban. Szállásom Tiranában volt, így először kisbusszal átmentem Durresbe, hogy onnan tudjak az északi Shkoderbe utazni, ahol a következő esti szállásom volt lefoglalva.
A peron Durresben, ahonnan a vonatok indulnak. A szocializmusban egész komoly forgalom lehetett erre, erre utalnak a felfestett nyilak, melyek az utasokat irányították, feltételezésem szerint azért, hogy gyorsabban haladjanak. Az oszlopon pedig szerintem világítós módszerrel jelezhették, hogy hova, melyik oldalról indul vonat, bár azt nem tudom, hogy Durres miért szerepel, lehet az az érkező vonatokat jelezte.
A vonat 13:00-kor indult, de már 11:00-re Durresbe értem. Az állomáson töltöttem el azt a két órát, néztem a kiírásokat, figyeltem az állomás életét. Ez utóbbi elég lagymatagul folyt, de egy napi 5 vonatot fogadó és indító állomástól nem is vár mást az ember. Viszont még így is ez az albán vasúthálózat legforgalmasabb pályaudvara! Ennek megfelelően egész szépen fel van újítva, talán pár éve festhették ki az egészet. Én valami omladozó épületre számítottam, ehhez képest egész jó állapotban volt.
Az albán vasút tarifa-táblázata.
Mikor kinyitott a pénztár (az ugyanis csak reggel van nyitva pár óráig, majd dél után szintén pár óráig), egyből megvettem a jegyet az útra. 120km-re alig 350Ft-ot fizettem, a vonatozás nem egy drága mulatság Albániában. Igaz cserébe olyan is…
Durres állomás.
Kicsivel a jegyvásárlás után be is tolták a két vonatot a pályaudvar két vágányára (több nincs is). A shkoderi vonat után 13:25-kor indult akkoriban egy vonat a déli Vlora felé. Ma ez a járat már csak egy Lushnje nevű állomásig közlekedik, de még megvan. Készítettem pár képet a vlorai vonat régi olasz kocsijairól, melyek még a 40-es, 50-es években készültek, majd felszálltam a shkoderi vonatra.
60-70-éves olasz vasúti kocsi folyosója.
Az egyik fülke ugyanebben az olasz kocsiban.
Még mindig volt vagy fél óra az indulásig. Szépen lassan szállingóztak az utasok. Indulásra, ha tele nem is lett a vonat, azért egész sokan lettünk. Meglepett, hogy a csiga lassan, naponta egyszer közlekedő vonaton egyáltalán vannak utasok. Már azon a néhány hülye nyugat-európain kívül, akik az élményért vonatoznak :). De láthatóan a helyiek is használták a szolgáltatást.
A shkoderi vonat szerelvénye használt német kocsikból állt.
Végül pontban 13:00-kor hangos tülkölések közepette elindultunk. Szépen lassan haladtunk az első állomásig, Shkozetig, mely tulajdonképpen még Durres külső részén található, így pár perc alatt oda is értünk. Shkozetben található az albán vasút karbantartó műhelye, mozdonyszíne és kocsitárolója. Így itt egész sok mozdonyt és vasúti kocsit lehetett látni.
Shkozet állomás
Shkozetben kis tili-toli volt, ugyanis vonatunk végére két teherkocsit akasztottak. A minimális albán teherforgalom miatt az esetek többségében nem indítanak külön tehervonatot, ha van pár teherkocsi, azt az amúgy is közlekedő személyvonat végére akasztják.
Ránk csatolnak két teherkocsit.
Indulás Shkozet állomásról, út közben elhaladunk a mozdony- és kocsiszín előtt.
Miután tovább indultunk, kelet felé fordultunk, és a Durres-Tirana autópálya közelében, lankás dombok tövében haladtunk a főváros felé. Néha egész gyorsan, becslésem szerint akár 40-50-el is mehettünk, látszott, hogy ez volt egykor az ország egyik legfontosabb vasútvonala Durres és Tirana között. Nem mentünk el azonban Tiranáig, fél úton ugyanis , Vore állomás után vonatunk északra kanyarodott, Shkoder felé.
Vore állomás
Ezen a szakaszon már inkább a 20-30-as tempó volt a jellemző. Szerencsére állomások viszonylag ritkán voltak, nem álltunk meg minden bokornál, így legalább a megállások nem csökkentették az egyébként sem túl acélos átlagsebességet. Az állomások nagy részének neve nekem nem mondott túl sokat.
Az albán táj elengedhetetlen kellékei a bunkerek.
Jött a kalauz, hogy ellenőrizze a jegyeket. Igazából semmilyen egyenruha nem volt rajta (bár lehet, hogy az egyszínű, kék ing számított egyenruhának), csak onnan tudtuk, hogy ő a kalauz, hogy mások neki adták a jegyeiket. Semmilyen felszerelés (jegylyukasztó, kistáska, síp stb.) nem volt nála, jegyünket csak kézzel megtépte, ez volt a kezelés. Végülis ő szó szerint “kezelte” a jegyeinket :).
Aki jegy nélkül utazik, az kemény 500 lekes (kicsit több, mint 1000Ft) büntetésre számíthat 🙂
A kis dízelmodzony hangosan dohogott elöl, ahogy haladtunk. A 20-as tempó nem volt neki valószínűleg túl megerőltető, de azért elég öreg volt szegény. Szinte folyamatosan dudáltunk, Albániában ugyanis olyan ritkán járnak a vonatok, hogy senki nem igazán számít rá, hogy a sínen egyszer csak tényleg jön a vonat. Egy felmérés szerint az albán emberek egész komoly százaléka hiszi azt, hogy Albániában már nincs is egyáltalán működő vasúti közlekedés. Ezért kell szinte megállás nélkül tülkölni menet közben.
A képen még Durresben tolat rá a régi csehszlovák mozdony a vlorei vonatra.
Annak ellenére, hogy sokan nem tudnak a vonatról, azért szinte minden állomáson sokan várják a vonatot, és leszálló utasból is akad bőven. Megfigyelésem szerint az emberek többsége 1-2 megállót megy, ilyen rövid úton nem jön még ki annyira a vonat lassúsága, cserébe jóval olcsóbb, mint a busz, feltehetően ezért választják a vonatot az emberek ilyen távra. Aki messzebbre megy, az viszont inkább buszra száll.
Utasok sokasága Lezhe állomáson.
Nagyjából két órája vagyunk úton, amikor bekövetkezik az, amitől tartottam: Wc-re kell mennem. Rettegve nyitok be a vonat mosdójába, felkészülve a legrosszabbra. Kellemes meglepetésként ér, hogy a vonat wc-je egész kulturált, kb. megüti a MÁV-os színvonalat. Ami persze még mindig nem jó, de Albániában sokkal rosszabbra számítottam. Amikor pedig a kézmosóból még víz is jön, akkor majdnem meg is hatódom.
Itt még állomási büfé is volt :).
Út közben fény derül arra is, hogy miért van gyakorlatilag az összes albán vonatablak betörve. Azt hittem vicces kedvű gyerekek dobálják kővel a vonatot, de nem erről van szó. A valódi ok az, hogy a pálya mentén növő növényeket nem vágják, így azok szépen lassan benőnek az űrszelvénybe (ez az a tér, amit a kocsi kitölt a pálya felett). Nyugatibb országokban, mint amilyen Magyarország is, a vasúti pálya körüli növényzetet folyamatosan metszik, hogy ne lógjon be a vonatok elé. Keletibb országokban, mint amilyen például Szerbia ezt már nem mindig teszik meg, de többnyire van olyan sűrű a vonatforgalom, hogy az automatikusan szinten tartja a növényzetet. Itt viszont nem is vágják, és naponta csak kétszer megy el vonat, így a növények egészen be tudnak nőni a pálya fölé, akár egész vastag ágak is nőhetnek úgy, hogy belógjanak a vonat útjába. Ezek az ágak aztán végigkaristolják az összes vonatot, és bizony a sok erőhatás után néha az ablak is megadja magát.
Betört ablakok a shkoderi vonat szerelvényén.
A belógó növények miatt érdemes tehát óvatosan kihajolgatni az ablakon, mert könnyen arcon csaphat egy testes ág bárkit. Egyszer, mikor előre néztem, azt láttam, hogy a mozdonyvezetőnk épp a mozdony szélén végigfutó kis gyalogjáróról sepregeti az összegyűjtött növényi maradványokat. A mozdony addig magától ment, de nagyon nem kell aggódni, a 20-as tempó mellett sok minden nem történhetett :).
Kézi működtetésű sorompó.
Egyik állomás jött a másik után. Volt köztük kisebb megállóhely, és nagyobb, sokvágányos állomás is. A nagyobb állomások többsége azonban csak a gaztenger közepén rozsdásodó sínek sokaságát jelentette, esetleg itt-ott egy-egy tehervagon rozsdásodott. Életnek, szembejövő vonatnak, tolatgató mozdonyoknak nyoma sem volt egyik állomáson sem. Általában a nagyobb állomásokon is csak az az egy vágány volt járható, melyen a mi vonatunk ment.
Egy nagyobb állomásra érkezünk, de erre csak a gazban rozsdásodó sínek emlékeztetnek.
Rozsdás tehervagonok, de a háttér azért elég szép :).
Bár alapból nem mentünk 20-30-nál gyorsabban, a hidak többségén szinte lépésben, 5-el mentünk át. Nem túl biztató :). Néha azért rövid szakaszokon rákapcsoltunk, és a 40-et is elérhettük. Az út azonban nem igazán akart véget érni, pedig már több, mint 3 órája úton voltunk. Ekkor már Albánia legfiatalabb vasútvonalán jártunk, melyet a 80-as évek elején építettek, azaz alig 30 éves volt. Ehhez képest az állapotok azokat a magyar mellékvonalakat is alulmúlták, melyekhez az elmúlt 100 évben nem nyúltak egyszer sem. A festői Baqel állomása például egy háborús film díszletének is elment volna.
Baqel állomás 1982-ben épült…
Menetrend szerint 17:10-re kellett volna megérkeznünk, ez ugye kicsit több, mint 4 órás menetidőt jelent, de kissé megkéstünk, így 17:20 körül volt az idő, amikor vonatunk hangos kattogások közepette bedülöngélt Shkoder állomásra. Ilyen tempónál egyébként 10 perc nem oszt nem szoroz, ráértünk, mint mindenki, aki Albániában a vasutat választja :). Bár érdekes élmény volt a vonatozás, azért jól esett már leszállni a vonatról.
Érkezés Shkoder állomásra, a háttérben már Montenegró hegyei.
A teljes, kb 120km-es utat tehát 4 óra és 20 perc alatt sikerült megtenni, ez 27km/órás átlagsebességet jelent. Ugyanez az út busszal alig 2 óra lett volna, nem véletlen, hogy az utasok többsége tényleg csak 1-2 megálló erejéig választotta a vonatot.
Vonatunk Shkoderben.
Még egy érdekesség a végére, ami nem kapcsolódik szorosan a vonatos utazáshoz, de gondoltam érdekes lehet: Shkoderben a vasútállomásra vezető utca a “Magyar Antikommunista Forradalmárok utcája” nevet viseli. Még kis albán-magyar nyelvű emléktábla is van az utca egyik épületén elhelyezve. Ezt biztos nem találtuk volna meg, ha busszal utazunk.
Az utcanévtálba.
Valamint a magyar emléktábla.
Összességében egyszer, érdekességnek jó volt vonattal utazni. Ajánlom is mindenkinek, hogy ha Albániában jár, egyszer szálljon vonatra. De azért összességében az ország bejárására semmiképpen nem ajánlom az albán vasút szolgáltatásait, arra sokkal jobbak a buszok, vagy egy bérelt autó.
Régi olasz kocsik Durresben.
Ha bővebben olvasnál az Albán Vasút múltjáról, és jelenéről, akkor az “Albánia Vasútja” című blogbejegyzést ajánlom a Ruba blogról.