Korábban megjelent cikkünkben olvashattatok a Khorog-Dusanbe taxiútról (itt olvashatjátok, ha még nem tettétek volna meg:Utazás taxival Khorogból Dusanbéba), most ennek a közép-ázsiai útnak egy korábbi szakasza következik. Az Os-Murgab szakaszt két nappal a Khorog-Dusanbe út előtt tettük meg, ez volt az egyik első ilyen hosszabb taxiutunk, így még közel sem voltunk olyan felkészültek, mint a dusanbei úton.
Os Kirgizisztán második legnagyobb városa (250ezer lakossal), dél-Kirgizisztánnak, a Fergána-völgy kirgiz részének egyértelmű központja. A nagyváros fontos közlekedési központja az ország déli részének, de Kína, Üzbegisztán és Tádzsikisztán fele is könnyen el lehet innen jutni. Mi Tádzsikisztán, azon belül is Murgab felé indultunk. Murgab a dél-kelet tádzsikisztáni Hegyi Badahsán keleti felének központja. Bár alig 4000-en laknak a városban, a magashegyi környezetben ez igazi metropolisznak számít. Murgab volt a Szovjetunió legmagasabban fekvő városa, ma pedig értelemszerűen Tádzsikisztánban tölti be ugyanezt a tisztséget. A két város között 411km-t kell autózni, ezt a távot kicsivel több mint 9 óra alatt tettük meg, de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük szépen az elején!
A nem túl festői Os.
Nemzetközi útról lévén szó, közel sincs akkora forgalom Os és Murgab között, mint mondjuk Khorog és Dusanbe között. Nem minden nap megy dzsip, vagy ha megy, azt sokszor már előző este lefoglalják. Bár számoltunk vele, hogy lehet, hogy 1-2 napra Osban ragadunk, végül szerencsénk volt, és sikerült másnapra autót szerezni. Viszont itt tényleg nagyon kevés utas van, így be kellett vállalnunk, hogy 4-en fizetjük ki a 6 utas árát, de ezzel a lehetőséggel is számoltunk. Mivel időnek inkább szűkében voltunk, mint pénznek, ezért inkább kifizettük a 1,5-szeres árat, csak haladjunk. Ezeket még előző este, a szállásadó segítségével leegyeztettük.
Pamíri táj: Ide indultunk.
Reggel korán, 5-kor keltünk, hogy 6-ra már a város szélén legyünk. Ide a szállásadónk vitt ki autóval, itt találkoztunk a tádzsik taxissal, akivel az út hátralévő részét tettük meg. Kifizettük az utat, beszálltunk, és elindultunk. A kocsiban csak 4-en ültünk, egy ember az anyósülésen, 3-an pedig hátul. Nagy szerencsénk, hogy nem akartunk még két utast szerezni, ugyanis a két plusz ülés a csomagtartó oldaláról nézett befelé! Nem tudom, ott hogy tudtunk volna utazni…
Terepjárónk, a csomagtartó ablakában látszik is az oldalra felszerelt pótülés.
Persze nem vérbeli tádzsik lett volna a sofőrünk, ha a nem használja ki a kifizetett, de mégis üresen álló csomagtartót. A táskáink mellett egy 70 literes póttartály kapott helyett a hátsó ülések mögött. Az első benzinkútnál meg is álltunk, és mind a kocsit, mind a póttartályt megtankoltuk. Utóbbit valami 74-es oktánszámú förtelemmel. Azonban a tartály csak a kezdet volt, párszáz méter után egy zöldségesnél álltunk meg, a sofőr itt vagy 20 darab egyenként 8-10 kilós görögdinnyét vett. Ezzel színültig telt a hátsó csomagtartó. Ezek után nemcsoda, hogy felbomlott a Szovjetunió: Ha a tádzsikoknak ennyire a vérében van a kapitalizmus, nem bírhatták sokáig egy kommunista rendszerben.
A Taldyk-hágó (lásd később) felé vezető szerpentines út.
Indulás után természetesen egyből felcsendült valami borzalmas tádzsik pop-válogatás, amit az út alatt legalább 10-szer hallgattunk végig, de ez itt még nem annyira zavart minket, mint később. Az út első kilométereit még a Fergána-medencében tettük meg. A táj itt sík, mezőgazdasági vidék, mint nálunk az Alföld, csak éppen a horizonton végig ott tornyosul a Fergána-hegység vonulata (a Fergána-hegység a Tien-San egyik legdélibb része). Hamarosan az út dél felé fordul, és egy folyó széles völgyében el is indulunk a hegyek felé.
Az út itt zöldellő, lankás hegyek között halad. Hol falvak, hol pedig jurták csoportjai mellett suhanunk el, az út itt kifogástalan állapotban van. A forgalom nagy, kínai kamionokat, kirgiz terepjárókat és egy-két tádzsik, kazah illetve orosz rendszámú autót látunk. A hegyek szépen lassan drámaibb alakot öltenek, mi is kanyargósabban haladunk. Ekkor csapja meg orromat először a benzin szaga. Itt még nem zavar annyira, az ablakok egy része le van húzva (mondjuk nálam pont nem lehet lehúzni), és jó tempóban haladunk, így a huzat valamelyest átszellőzteti a kocsit.
Jurták a Fergána-hegységben.
A kirgiz szakasz felénél található a Gulcsa nevű kisváros, innen az út az azonos nevű folyó völgyében halad tovább dél felé, és itt már az Alay-hegységben járunk. Kis kirgiz falvakon haladunk át, hol a folyó egyik oldalán, hol a másikon terül el egy-egy, mindössze pár házból álló apró falu.A falvak között néhol jurtákkal is találkozunk, a jurták körül lovak, és egyéb állatok legelésznek.
Falvak az Alay-hegységben.
Az út továbbra is kiváló állapotban van, remekül lehet rajta haladni. Egyre feljebb emelkedünk, végül egy hosszú, szerpentines szakasz következik. Az útról visszatekintve megdöbbentő mélység tárul a szemünk elé. Azt veszem észre, hogy kicsit gyorsabban veszem a levegőt, mint szoktam, jó magasan járhatunk. Nem tévedek, rövidesen elhaladunk egy tábla mellett, mely a Taldyk-hágó 3615m-es legmagasabb pontját jelöli. Innen lefelé vezet utunk, rövidesen megérkezünk Sary-Tash-ba. A kicsiny falu komoly csomópont, itt ágazik el az utunk 3 felé, egy keleti ág megy Kína felé (Irkeshtam a határátkelő), egy déli ág megy Murgabba és egy nyugati ág halad az Alay-völgy kirgiz és tádzsik falvai felé.
A Taldyk-hágó környéke. Itt már bőven 3000m felett jártunk.
Sary-Tash hirtelen, szinte a semmiből bukkan elő, mögötte a kb. 15km széles Alay-völgy terül el. A völgy választja el egymástól az Alay-hegységet és a Pamírt. A faluban tehát elágazik az út, és itt kiderül, hogy az eddig jó utat a kínaiaknak köszönhettük. A balra eltávolodó tükörsima aszfalt felé vágyakozva nézünk, miközben terepjárónk megkezdi küzdelmét a kátyúkkal. Ezen az úton már szinte senki nem jön, magunk vagyunk. A völgy túloldalán fenségesen nyúlik el a Pamír-hegység hóval borított hegylánca. A 6000-7000m magas csúcsok lélegzetelállító látványt nyújtanak. Egy pillanatra megfeledkezünk a kátyúkról, az egyre erősödő benzinszagról, csak csodáljuk a természet eme gyönyörű alkotását.
Sary-Tash központja, az elágazással: Balra Kína, jobbra Tádzsikisztán (Némethy András képe)
Az Alay-völgyet gyorsan átszeljük, és ott találjuk magunkat a hegyek lábánál. Mielőtt igazán elindulnánk felfelé, megérkezünk a kirgiz határállomásra (Bordoba). Bár maga a határvonal még jó 15km-re van innen, az ellenőrző-pontot itt, a sokkal elviselhetőbb 3100m-es tengerszint feletti magasságon üzemelteti a határőrség, ettől a határ felé már úgysem él senki. Az útlevélellenőrzés nem tart sokáig, 10-15 perc után indulhatunk is tovább.
A szinte tökéletesen sík Alay-völgy, háttérben a Pamír hegyei.
A kirgiz határállomás és a Pamír.
A táj egyre kietlenebb lesz, a zöldellő Tien-Sant felváltja a kopár Pamír. Az út széles folyóvölgyben halad. Jobb kéz felé rálátunk a 7132m maga Lenin-csúcsra, amelyet így augusztus közepén is bőven hó borít. A terepjáró képességeit is egyre inkább próbára teszi az út, egy ponton az egyik kis mellékfolyó teljesen el is mosta az utat, itt le kell jönni a töltésről, és átgázolni a köves-kavicsos folyómedren.
Elmosott útszakasz: A terepjáró errefelé nem felesleges úri huncutság.
A kietlen tájon egyre magasabbra emelkedünk, így egyre szaporábban kapkodom a levegőt. A benzin is engedelmeskedik a fizika törvényeinek, ahogy egyre csökken a légnyomás, egyre intenzívebben kezd párologni. Mivel a tempónk már nem valami acélos, a menetszél csak minimálisan tudja kiszellőztetni az utasteret. Picit elkezd fájni a fejem, de a helyzet még nem vészes.
A Kyzyl-Art hágót jelölő kőoszlop.
A kirgiz-tádzsik határ a Kyzyl-Art hágón húzódik 4282m-es tengerszint feletti magasságon. Az aszfalt ittenre szinte teljesen elfogyott, 20-30-as tempóban kapaszkodtunk fel idáig. A határon egy Jak szobra köszönti az utazót, majd pár méter után meg is érkezünk a tádzsik határállomásra.
A tádzsik határállomás.
A határon hosszabban állunk, kb. fél órát töltünk el. A 4200m-es magasságon már erősen érezzük az oxigénhiányt, gyorsan kapkodjuk a ritkás levegőt. Az út mellett egy kb. 2 méteres magaslatra mászunk fel, hogy kicsit körülnézzünk. Ez a 2 méteres dombocska, ami itthon meg se kottyanna, ott rendesen kifáraszt minket. Persze megérte felmászni, csodálatos kilátásban van részünk, mindenfele 5-6-7 kilométer magas, hóval borított hegycsúcsokat látunk. A Pamírra azt mondják, hogy a világ teteje, és ott megértettem, hogy miért kapta ezt a nevet. Az égen úszó bárányfelhők olyan közelinek tűnnek, hogy úgy érzem, akár meg is érinthetném őket, de a mögötte kéklő égbolt is valahogy közelebbinek tűnik. A határállomáson szinte totális csend honol, egy-két határőr hangját lehet csak hallani, amúgy csak a szél fúj erősen a hágón át.
A tádzsik határállomás körülvevő hegyek.
A határállomás végén sorompó zárja el az utat, mellette hatalmas, betonból és vasból készült üdvözlő szöveg: “НАРОД ГОРНОГО БАДАХШАНА ПРИВЕТСВУЮТ ВАС!” azaz “Hegyi-Badahsán népe üdvözli önt!”. Ez a tábla még a szovjet időkből maradhatott itt, amikor ez csak egy autonóm körzet határa volt, nem pedig két független országé.
Az üdvözlő “tábla”.
Az útleveleink visszakapása után folytattuk utunkat az egyre durvábban benzinszagú kocsiban. A táj gyönyörű volt, de sajnos egyre jobban fájt a fejem, enyhe hányinger kerülgetett, és kissé szédültem a kezdődő benzinmérgezéstől. Rövidesen egy hatalmas völgy tárult a szemünk elé, közepén a fél-Balaton méretű Karakul-tóval. A tó mélykék vize, a havas hegycsúcsok és a karnyújtásnyira elúszó bárányfelhők ismét elfeledtették velem egy pillanatra, hogy nem érzem magam igazán jól.
A Karakul-tó.
A tó partján hosszasan haladtunk, míg elérkeztünk a tádzsik szakasz első (és Murgabig utolsó) településére, a rendkívül fantáziadúsan Karakul névre keresztelt faluba. A település igazi világvégi hely, tengerszint felett 3900m-en fekszik, és még a járásközpontnak számító Murgab is 130km-re van innen. A faluban nem is láttuk nagy életnek nyomát, csak a falu végén lévő katonai ellenőrző-pontnál láttunk embereket. Miután felírták az adatainkat továbbindulhattunk.
Karakul házai, háttérben a tó.
Ekkor már kezdtem igen rosszul lenni a benzingőztől, így rövidesen egy megállónál helyet cseréltünk, és átültem előre, ahol legalább le lehetett húzni az ablakot. Sajnos ez nem sokat segített, mivel lassan haladtunk, nem nagyon jött be a menetszél, a kocsiban pedig mindent átitatott már a benzingőz, így egyre rosszabbul voltam, hányinger kerülgetett, szédültem, fájt a fejem és egy félálomszerű állapotban ültem az első ülésen.
Az út egy átlagos, erősen aszfalthiányos szakasza.
Közben elértük az út legmagasabb pontját, a 4655m-es tengerszint feletti magasságon található Ak-Baital hágót. Sajnos mivel nem voltam épp jól, így nem nagyon ünnepeltük meg a dolgot. Az útból innentől már nem emlékszem pontosan. Elég rosszul voltam a benzingőztől (és nyilván erre még rátett egy lapáttal az oxigénhiány is), lehunytam a szemem, és azon reménykedtem, hogy minél előbb kiszállhatok ebből a tádzsik kábítókamrából. Nem igazán érzékeltem az időt, így nem tudom mennyi telt el pontosan, de egyszer csak megláttam a távolban néhány házat, és az úton is mintha megszaporodott volna az aszfalt.
A megmentést jelentő Murgab-tábla
Elkezdtem reménykedni, hogy ez már Murgab lesz, és reményem nem volt alaptalan, hamarosan elsuhantunk a Murgab tábla mellett. A taxis egyből a szálláshoz vitt, így szerencsére nem nagyon kellett megerőltetnem magam. Falfehéren, szinte négykézláb kúszva mentem el a szálloda bejáratáig, lefoglaltunk egy-egy szobát, majd lefeküdtem aludni, hogy egy kicsit kiheverjem a benzingőz-mérgezést. Búcsúzóul még vettünk egy dinnyét a sofőrtől, ha már idáig csempésztük együtt, hátha jó lesz a benzinmérgezésre. Ekkor délután három volt, igazán jól csak másnap reggelre lettem, amikor is tovább indultunk Kohorgba a térdroppantó-dzsippel. De erről majd legközelebb.
Murgab látképe a főútról.
Szállodánk Murgabban, az út végpontja.