Intravel

Busszal Isztambultól Tbilisziig

2011 nyarán látogattam először Grúziába, és természetesen szárazföldön utaztam végig Budapesttől. Az út első fele aránylag eseménytelenül telt el, Isztambulban már korábban is jártam. Az újdonság Isztambultól keletre kezdődött, innen egy átszállással 1656km-t buszozva jutottam el Tbiliszibe.

A terv az volt, hogy egy éjszakai busszal elmegyek Trabzonba, és onnan egy következő éjszakai járattal Tbiliszibe. Bár közel sem ez volt az első nagyobb külföldi utam, még itt is követtem el kisebb hibákat. Az egyik ilyen volt, hogy nem foglaltam előre neten buszjegyet a török buszokra. persze szabad hely mindig akad, csak kérdés, hogy milyen buszra… A jobb buszok már tele voltak, így az első “Trabzon-Trabzon!” kiáltásokkal operáló embernél le is horgonyoztam. Jellemző egyébként, hogy a hatalmas Otogar-on alig 2 perc alatt találtam egy Trabzonba menő buszt.

S6302480

Isztambul hatalmas buszállomása az Otogar.

Igen ám, csak hogy milyen buszt… A figura először felkísért egy irodába, azt mondta, itt várjak. Ekkor olyan fél 6 fele járt az idő. Még jött pár ember, majd 6 körül letereltek minket eaz Otogar mélyebb szintjeire. A mélygarázs szint kissé posztapokaliptikus látványt nyújtott, itt ott régi buszok roncsai, elhagyatott raktárak, szanaszét heverő ládák piszkos oszlopok, pislákoló lámpák voltak minden irányban. Ezek között állt egy kis 14 személyes busz, egy dolmus, ebbe kellett beszállni.

S6302483

Ilyen bizalomgerjesztő részről indultunk (a kép a busz ablakából készült indulás előtt).

Nagyjából még fél órát vártunk a szállingózó utasokra, hogy a busz rendesen tele legyen. Ezt sikerült is elérni, minden ülésen ült valaki, és a középen lévő közlekedő-folyósón meg bőröndök voltak végig rakva. A bőröndöket stratégiailag úgy helyezték el, hogy köztük egy-egy lábnyi hely legyen, hogy a hátul ülők is előre tudjanak mászni. De összességében eléggé heringjárat-szerű volt az egész. Tehát fél 7 fele elindultunk.  Első lendületből nem jutottunk azonban messzire, gyakorlatilag az Otogar 1-2 kilométeres körzetében, Esenler városrészben bolyongtunk fel-alá, a sofőrünk eközben veszettül telefonálgatott. Egyszercsak egy utcasarkon félrehúzódtunk, addigi sofőrünk kipattant, és a helyére beszállt egy másik ember. Kiderült, hogy ő az igazi sofőr, eddig valami beugrós emberkével a busz kereste a sofőrt :). Ez a keresgélés közel egy óráig tartott, a hirtelen meglelt sofőrünkkel nem is mentünk sokáig, egy benzinkútnál megálltunk azzal, hogy most pihenő idő van.

S6302486

A kisbusz az első pihenőhelyen.

Gyakorlatilag a pihenő helyéül szolgáló benzinkúttól 1km-re volt légvonalban az Otogar, szinte látni lehetett innen a buszállomást. Vagyis több mint egy óra alatt nem haladtunk túl sokat. Itt fél óránk volt, én még nem igazán voltam éhes-szomjas, így inkább csak nyújtózkodtam egyet. Este nyolckor már szürkületben indultunk tovább, ezúttal végre valóban kelet felé.

S6302487

Török étterem.

A Boszporusz-on már sötétben keltünk át. Isztambul ezen a koraesti órán egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. A 14 milliós metropolisz dolgozói épp hazafele igyekeztek megtöltve a 4-5 sávos autópályákat. Ezúttal az Ázsiai oldalon bolyongtunk egy kicsit, még egy-két utast szedtünk össze. Újabb pihenő következett, este 11 fele járt az idő, de még mindig Isztambulban voltunk. Közel 5 óra alatt nem sikerült tehát még a várost sem elhagyni a busszal. Ennek oka részben az volt, hogy össze-vissza kavartunk, részben pedig az, hogy Isztambul hatalmas város. Magyar ésszel nem is igazán lehet Isztambul méreteit felfogni.

Indulás után megpróbáltam aludni, ebben több tényező nehezítette a dolgomat: Egyrészt a sofőr szinte az egész utat végig telefonálta. Ez úgy nézett ki, hogy csörgött a telefonja (jó hangosan), felvette, beszélt (valójában inkább üvöltött) pár percet, majd letette a telefont. Ez után kb. 1-2 percig nyugalom volt, majd a fenti koreográfia ismétlődött. Aztán ott volt a mellettem ülő, 20 év körüli vadidegen török srác, aki úgy döntött, hogy az én vállamon hajtja álomra a fejét :). Alapból nem vagyok az a könnyen barátkozós típus, így ez külön kényelmetlenül érintett. Aztán még ott volt az a tényező is, hogy nem volt épp a legkényelmesebb a kisbusz ülése. E miatt inkább csak percekre szenderedtem néha el, de mindig újra felriadtam a telefon csörgésére, a sofőr üvöltözésére, vagy épp egy-egy nagyobb huppanásra.

Sokáig nem is aludhattam volna, mert úgy éjjel kettő körül ismét megálltunk egy nagyobb pihenőhelynél. Én félkómásan elbotorkáltam a wc-re, majd a friss levegőn várakoztam. Azt viszont elég megdöbbentő volt látni, hogy a török útitársak minden ilyen 2-3 óránként beiktatott szünetnél beszabadulnak az étterembe, és olyan nagy tál kajákat rendelnek, majd tömnek magukba, mintha egy hete nem ettek volna. Ráadásul ezeken a helyeken az étel sem olyan olcsó, 8-10 lírát kóstált akkor egy adag, ez akkori árfolyamon 1000-1200Ft-ot jelentett, ehhez még hozzájött az üdítő, desszert, azaz egy család, egy megállásnál simán otthagyott 6-8 ezer forintot, és ezt két óránként eljátszották. Nem tudom, ennek mi értelme van, ennyi élelemre az éjszaka közepén biztos nincs szüksége a szervezetnek.

A fentiek alapján sejthető, hogy az éjszaka nem túl pihentetően telt. Korahajnalban dimbes-dombos tájon haladtunk, egy-egy kisebb városban már meg is álltunk, hogy egy-egy utas leszálljon. Reggel 6-kor értünk a kb. félmilliós Samsunba. Itt a buszállomáson az utasok fele leszállt. Sofőrünk itt tanakodott egy kicsit, majd közölte, hogy ő nem megy tovább Trabzonba (gondolom ilyen telitettségnél már nem érte meg neki). Mi ugye kifizettük az utat Trabzonig, szóval ez annyira nem érintett jól. A sofőr persze megígérte, hogy elintézi a tovább utunkat Trabzonba, de azért volt bennem némi gyanakvás, hogy ez valóban megtörténik-e.

S6302489

A szinte teljesen kihalt samsuni buszállomás reggel.

Reggel 6-kor még elég kihalt volt a samsuni buszállomás. Nem engedtem elkóborolni a sofőr-kollegát, aki buszirodától-buszirodáig vándorolt a buszállomáson (Törökországban rengeteg magánbusztársaság működik, a nagyobb buszállomásokon minden, az adott buszállomásra járatot üzemeltető társaságnak saját külön irodája van, ahol jegyet lehet venni). Végül 7 óra fele a trabzoni kontingensnek meglett a jegye (ráfizetnünk nem kellett, ilyen szempontból korrekt módon intézték a dolgot), igaz a busz 9-kor indult, tehát volt még két órám. Ittam egy kávét, majd jobb híján egy padon üldögéltem.

S6302493

A derék törökök itt kicsit hadilábon álltak a matematikával…

Reggel 9-kor el is indultunk Trabzonba. Hamarosan kiértünk a Fekete-tenger partjára, és innentől végig a tengerpart közelében haladtunk. A táj gyönyörű volt, egyik oldalt a hullámzó kék tenger, a másik oldalon lankás hegyek, a kettő között karcsú minaretek és színes házak álltak. Bár a táj szép volt, az út egy idő után kezdett unalmassá válni. Hosszú ideje voltunk úton, és igazság szerint szerettem volna már legalább Trabzonban lenni. Azonban az egymást érő városokba folyton bementünk a buszállomásra, megálltunk pihenőkre stb. így nem haladtunk túl gyorsan.

S6302491

Samsuntól már rendes busszal folytattam utamat Trabzonba.

Ez az észak-török tengerparti út egyébként eléggé idegtépő: Magyarországi viszonyok között nagyon hosszú, Samsuntól a grúz határig 500km. Ahogy elindul az ember kelet felé, először mindig Ordu van kiírva. Látod, ahogy fogynak a kilométerek, Ordu 150km…Ordu 122km..Ordu 87km…Ordu 41km…Ordu…12km. Aztán megérkezel Orduba, és kezdődik az egész előről Trabzonnal. Trabzon 180km…Trabzon 145km…Trabzon 119km…Trabzon 72km…Trabzon 28km. Aztán ahogy csigalassúsággal ezek a kilométerek is elfogynak, és kezdődik előröl Hopa-val: Hopa 160km…Hopa 124km…Hopa 91km és így tovább. Szóval az embernek mindig az az érzése, hogy na mindjárt ott vagyunk (persze ésszel tudja, hogy nem, de a csökkenő kilométerek látványa mégis bíztató), aztán jön az arculcsapás, hogy még sehol sem tartunk.

S6302498

Samsun és Trabzon között a busz végig a Fekete-tenger partján haladt.

A busz ráadásul egy idő után (amikor nem voltak elegen utasok a fedélzeten) nekiállt utasokra vadászni. Ez abból állt, hogy lejött az autópályáról, és a városban kavarva minden gyalogosra rádudált, hogy nem akar-e valaki Trabzonba jönni. Bármennyire is őrültségnek tűnik, a módszer úgy-ahogy működött, minden városban összeszedtünk így 2-3 utast. Azt mondjuk nem nagyon értem, hogy ha valaki Trabzonba akar utazni, akkor miért korzózik fel-alá az utcán várva, hogy ledudálja egy busz? Vagy ha csak korzózni akar, akkor miért utazik el Trabzonba csak azért mert ledudálja egy busz? Fura dolgok ezek…

S6302501

Az egyik pihenőnél.

Délután 3 fele értünk végül Trabzonba. Ez azt jelentette, hogy kissé megcsúszott az eredeti terv, ami szerint olyan reggel 9-10 körül kellett volna ideérnem. Csak nem volt betervezve, hogy egy órát keressük a sofőrt Isztambulban, illetve az, hogy a cél előtt 300km-el kidobnak, és 3 órát kell várni egy következő buszra.E miatt Trabzonban nem volt sok időm, és nem futotta komolyabb városnézésre. Megvettem a jegyet az esti tbiliszii buszra, majd elindultam a tengerpartra. Gyorsan megmártóztam benne (gyakorlatilag fürdés-pótló céllal), majd visszamentem a buszállomásra. Megvacsoráztam majd vártam a busz indulását (amit 10 körülre ígértek).

S6302521

A trabzoni buszállomás, a csinos kis bőrőndrakás a tbiliszii utasok csomagjaiból épült.

Kicsivel 10 előtt jött is egy ember, hogy aki Tbiliszibe megy kövesse őt. Kiderült, hogy a busz nem innen indul, így a buszállomásról ki kellett sétálnunk a főútra, itt vártuk pár percet a buszt. Megérkezett, felszálltunk, és el is indultunk Grúzia felé. A buszon indulás után kis sütit és vizet osztottak. Éjfélre értünk a határra. Itt le kellett szállnunk és gyalog, egyesével átkelnünk a határon, a busz a túloldalon várta meg az utasokat. A határ török oldala igazi kerítéses akadálypályára emlékeztetett, ezzel szemben a grúz oldalon egy modern, letisztult épületben lehet intézni az átkelést.

A határ után vaksötétben indultunk tovább, de sokat nem mentünk, megálltunk ugyanis tankolni. Ezt a legtöbb török busz így csinálja, a jóval olcsóbb grúz üzemanyag árak miatt a grúz határra már szinte kopogó tankkal érkeznek, a határ után pedig egyből tankolnak. Ez után viszont végre álomba szenderültem, igaz a kissé rázós grúz utakon nem volt zavartalan az alvás. De mivel előző este sem nagyon aludtam, így azért elég fáradt voltam ahhoz, hogy el tudjak aludni.

Reggel 6 óra körül keltem fel. A korareggeli napsütés a Kaukázus hegyeire vetült. A táj szép volt, de Törökországnál láthatóan szegényebb. A buszon reggelire ismét kis sütit, vizet és törlőkendőt osztogattak. Rövidesen, reggel 8-ra meg is érkeztünk Tbiliszibe, az Ortachala-buszállomásra. Kissé fáradt voltam, de alig vártam, hogy felfedezzem Grúziát!

S6302523

Grúz táj reggel a busz ablakból.

Ha ti is szeretnétek szárazföldön eljutni Grúziába, akkor ebben a cikkben olvashattok részletesen arról, hogy ezt hogyan tehetitek meg: Szárazföldön a Kaukázusba.

iran 727

Végállomás: Tbiliszi.

Ha tetszett, megosztásodat köszönjük!

Ez is érdekelhet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.